Először a CVT váltós Micrát próbáltam, és nagyon kellemesen csalódtam. Ez kérem jó! Igaz, nem egy versenyautó, de arra, hogy városban ne kelljen napi hatszázszor gangolni, tökéletes. Lehet, hogy a katonaemlékek miatt, de én spéci gyűlölöm a háromhengeresek hangját. És meglepő módon, ennek nincs Barkas-hangja, nem tudom, ezt hogyan érték el. Persze, ha nagyot kell gyorsítani, felbőg a motorja, mint egy robogóé – elvégre a váltó ugyanolyan elven működik –, de a normál városi közlekedéshez tényleg kiváló a Micra ezzel az egyszerű automatával.
A kézi váltós ezek után meglepett, mert ez alul és felül pontosan úgy szól, mint bármely más háromhengeres Fabia, Swift vagy Aygo. Viszont van egy tartomány, ahol ez is kulturált, bár közel sem annyira, mint az automata volt. Amúgy sem a kormányzása, sem a féke nem ad semmi különlegeset, viszont nagyon kis erőkkel működnek ezek a dolgok. A második, 15 kilométeres tesztúton a tizenkettedik kilométeren hasított belém: zsibbad a combom. Az ülés túl puha szivacsból van, és rövid, szóval nem hosszú távú utazóautóval van dolgunk, az tuti.
A Micra szerethető tulajdonsága, hogy rettenetesen kis körön meg tud fordulni, bár a gyári adatokból kétféle volt (9 és 9,3 méter), mindkettő rendkívül jó érték, kézifékezés nélkül. Ma már tíz méter alatt alig találunk párat a kisautók közül. Ilyen fordulékonyság mellett szinte élmény egy szűk parkolóhelyre beállni. Akinek mégsem, azoknak csináltak egy parkolóhelymérő rendszert, amely megmondja, hogy befér-e az adott lukba a Micra. Ja, és ami a legjobb, a beparkolás nehézségi foka állítható, azaz megszabhatjuk, mekkora ráhagyás kell az ember tudásához.
Ezzel együtt nem estem hanyatt a Micrától, mert semmi különleges nincs benne, az átható spórolásszagon kívül. Legalább a külsejét csinálhatták volna vonzóbbra, mert ez, az Almera-korszakból reciklált bénakacsa-forma egyszerűen nem üt elég nagyot. Mellette a Toyoták formái már-már latinos húrokat pendítenek meg, annyira kimért és mindenkinek tetszeni akaró ez a Nissan. Anyagminőségben sem kellett volna ennyit engedni, hogy még egy indiai példát hozzak fel, egy Hyundai i20 lényegesen jobb. Ahogy motorban, méretekben, mindenben. Azonban nem szeretnék igazságtalan lenni a Micrával: a mindenhonnan kispórolt pénzt részben jó célra fordították: már az alapváltozatban is szériaszerelvény az ESP, a hat légzsák, és a könnyű szervokormány is jár, még a legolcsóbb változathoz is.
Ám akármennyire is fáj, a Micra már nem az, ami volt. A Nissan ezzel az autóval nyilván elveszít Európában valamennyi vevőt, de lényegesen többet nyer Indiában, Kínában és más ázsiai piacokon, ahová a tudását belőtték. Nálunk csupán egy ismerősen hangzó név maradt belőle, azoknak, akik kábé annyira szeretik az autójukat, mint a mosogatógépüket és a porszívójukat. A japán kiskocsik közül a jól kanyarodó, aranyos és minőségi játékos szerepe már egy ideje a Mazda 2-é; a Honda Jazz az ötletes; a Toyota Yaris meg a minőségi mindentudó. Az új Micrának esélye sincs változtatni ezen, cserébe jelentősen olcsóbb náluk, legalábbis most, a bevezetési időszakban: 2,9 millióért adják, klímával; azaz még a Swiftnek is aláígér. Már csak azért szurkolok, hogy legalább idővel kiderüljön róla: elpusztíthatatlan. Az sok mindenre gyógyír lenne.
