Volt Nivám. Szerettem. Ugyanakkor a Niva a földkerekség utolsó autója, amivel nekimennék egy veteránvizsgának. Pécsi versenyzőnket, Attilát bezzeg más fából faragták.
A vezetési élmény nagyszerű, azt mindig szerettem a Nivámban. Jó volt a formája, jól is éreztem benne magam, jó volt vezetni, ultraolcsó az alkatrész, nem kell félteni – a végtelenségig tudnám sorolni az előnyeit. De egy igen komoly hátránya is volt: nem állt össze. Hiába cseréltettem ki benne szinte mindent, vízcsöveket, olajcsöveket, féltengelyeket, kábeleket, egy pillanatra sem érezhettem úgy, hogy na, most már elfogadható szintre került az üzembiztonság. Valami váratlan dolog újra és újra beszart rajta. Trélerezni kétszer kellett. Egyszer elrepedt rajta egy gumicső és elfolyt a kuplungolaj, nem lehetett sebességet kapcsolni. Másodszor a terepváltó tartógumija szakadt el, a szerkezet kimozdult a helyéből, és nem lehetett sebességet kapcsolni. És az enyém ehhez képest egészen fiatal volt, akkor 11 éves.
Ez viszont a legszebb Niva, az ezerhatos hátsó lámpáival, és ezekből kifolyólag a nehezebben pakolható, magas peremű csomagtartóval. Valamint talán a legjobb gyári színben, amit gondolom, nem papaya- vagy avokádózöldnek neveztek, de valami olyasmi. Mondjuk legyen tavaszi vetés, a nyiva szó amúgy is valami olyasmit jelent. Az évjárat 1979, a típus Lada Taiga – ezen a néven forgalmazták Ausztriában a nálunk Niva néven ismert szovjet terepjárót. Magyarországra csak 1982-83 körül kezdtek érkezni az első Nivák, melyek számos kardinális részletben különböztek az osztrák változattól. A Nivának például nem volt króm küszöbdíszléce, a Taiga hűtőmaszkjának króm keretéről is csak ábrándozhattak a Lajtától keletre elszármazott Ladák. Nagyjából ennyi volt akkor a differencia Kelet és Nyugat között, legalábbis az olcsó erdészterepjárók frontján.
Attila 2010 nyarán vette a Niváját (hadd hagyjam már abba lassan a tajgázást). Magyarországon rengeteg osztrák származású erdőjáró Taiga van. Ez ennyit tesz, hogy a brutális emisszió miatt az osztrákok már nem vesződnek az autó műszakiztatásával, inkább fillérekért eladják Magyarországra, ahol viszont nem helyezik forgalomba, kell a bánatnak a regadó, inkább nem járnak vele közúton. Ezzel a konkrét autóval is erdőt jártak, de annyira elrohadt már az alja, hogy úgy látták, nem lehet vele mit kezdeni. Eladták. 145 ezer forint volt, papír nélkül.
Akkoriban az Országos Ladabuzi Kör (valójában természetesen nem így hívják) tagjai azt hitték, ennél régebbi Niva nem is lehet az országban, de egyszerre csak megszólalt A cápa zenéje, és sejtelmes kameramozgás kíséretében váratlanul felbukkant két 1978-as Niva. Az egyik Zalaegerszeg környékén, a másik valahol a neten, de mindenféle dokumentum nélkül. Ennek a Nivának viszont az az érdekessége, hogy megvan az eredeti osztrák forgalmija, ami alapján megtalálták az egykori osztrák tulajdonost, aki meg volt annyira jó fej, hogy előbogarászta még a szervizkönyvet is.
Jelen pillanatban tehát ez a Magyarországon üzemelő legrégebbi Niva, 50 000-es alvázszámmal, ami az oroszos darabszámok ismeretében igen-igen korai gyártásnak minősíthető. Egy kicsit el is csuklott a hangom a meghatottságtól, ahogy körbejártam, és persze Attila sem kegyelmezett: feltartóztathatatlanul sorolta az óriási felújítás részleteit. 25 kilónyi kadmiumozott csavar, konzol, miegymás van az autóban. Ha alaposabban szétnézünk, szinte érezzük is a klasszikus, ruszki játékcsomagoló zsírpapír szagát. Vagy illatát? Az embléma természetesen szarrá fakult, abból új kellett.
