Mini CooperD

Néhány, a szakmában eltöltött év után az ember már nem pisálja össze magát, ha kap egy Minit. Ennek két oka van. Az első, hogy a BMW-nél jó sok tesztautó van, így a szerkesztőség minden tagja ült már legalább három Miniben. A második, hogy a Mini az Mini: amióta kijött, pontosan ugyanúgy néz ki. Pedig volt már modellváltás, és műszerfalból is többféle van, mégis annyira ugyanolyan a kocsik zsánere, hogy az ember mindig úgy érzi, ugyanabba a Minibe ül vissza, legfeljebb a színe változott.

Mégsem voltam fásult, amikor megkaptam a Cooper D-t. Nem az új dízelmotor villanyozott fel – be vagyok oltva dízel ellen, ráadásul minél kisebb, annál jobban utálom –, csak az egyszerű tény, hogy Minit vezetni jó. Mindegy, hogy milyen a motorja, van alatta egy jó futómű, van benne egy csomó ínycsiklandó fűszer, és ennyi tulajdonképpen elég is a boldogsághoz.

Persze egy kerregős, csattogós, kelletlen dízel egy közepesen rossz váltóval és mindig a legrosszabbkor elfogyó fokozatokkal simán elronthatja a mókát. Beültem, indítottam, és…

Mielőtt kivesézzük a motort, nézzük gyorsan a száraz tényeket. Akinek van dízel Minije, annak vagy a Toyota, vagy a PSA gyártotta a motorját, vagyis a kocsija német–japán vagy német–francia hibrid – és természetesen angol is, a gyökerek miatt. A tesztautó azonban echte német, ezt a dízelt a bajorok készítették. 112 lóerőt és aszfaltszaggató 270 Nm nyomatékot halmoztak fel a kis egyhatosban.

Most, hogy végre tudjuk, mivel állunk szemben, illesszük be gondolatban a hülye alakú kvázi kulcsot a számára kialakított hülye nyílásba, nyomjuk meg a start gombot és várjuk, hogy felköhögjön a mínusz öt fokban a dízel. Arra ugyan várhatunk bármeddig: a szigetelés annyira jó, és a motor hangja is visszafogott, hogy egyszerűen nincs, még egyszer leírom, NINCS alapjárati kerregés. Semmi.

Kihajtok a teremgarázsból. Az első pár méter döcögős, de a fekvőrendőr után nyomok egy kövérebbet a még hideg dízelnek. Az egy dolog, hogy a motornak ekkor sem lett dízel orgánuma, de ebben a pillanatban a kocsi is úgy megindult, mint a veszedelem. Direkt játszottam a gázzal, forgattam a kis egyhatost, és félig vájt exzenész fülemmel határozott gyorsításnál meg is hallottam, amit kerestem: van egy kis árulkodó, csörgő felhang a szimfóniában, de ha nem vadászunk rá direkt, vagy alap hangerővel szól a zene, akkor semmit sem hallunk belőle.