Nem. András eredetileg nem ilyen autót akart. Fényeset, krómtól csillogót? Piha. Mindennél jobban vágyott egy ütött-kopott, porladt amerikai batárra. Ezért megvett egy romot, hogy majd kijavít rajta ezt-azt, és használja. Aztán kicsit máshogy alakultak a dolgok.
„Vezethetem vajon B-s jogsival?” – ez az első gondolatom. Hisz majdnem akkora az eleje, mint egy Mercedes Actrosé. Amint elindulok vele, szertefoszlanak az aggodalmaim. Nyomórudas, 7,5 literes V8-as, háromgangos automata, elöl kettős keresztlengőkarok, hátul tekercsrugós merev híd, a légy szárnyzizzentésére teljes kört körbeforduló, agyonszervósított kormány. Erő van bőven, de negyven éve még mánia volt, hogy minden könnyen járjon, hogy az autónak legalább az első sarkai látsszanak a vezetőülésből. Nem fetrengek ugyan a fotőjben, nem is gyújtok rá szivarra, de hamar meg tudnám szokni.
Egy milliméter a gázon, és a Riviera orra az égnek mered – nem a 253 szerény lóerő számít itt, hanem a betont tojáshabbá verő forgatónyomaték. 7,5 literes űrtartalom és a száz kilométerenként minimum húszliternyi felhörpintett benzin hegyek megmozgatására elég. Két tonna ilyen esetben nem is sok.
Lenyűgöző. Zaj szinte egyáltalán nincs, maximum a szél susog kicsit, a kormányt a bal kéz unottan beakasztott mutatóujjának körme sarka tekeri, a váltó talán teszi a dolgát, mindenesetre semmit nem érezni abból, hogy működik. Van, és kész. Egyenesben mintha egy dunántúli faluval krúzolnánk a távoli cél felé. Kanyarban – hát, olyan. A fékek egész jók, hiszen ez az autó már a biztonságos amerikai közlekedés hajnalán készült. De a szintetikus kormánnyal, a sírós gumikkal, a helyzetet nehezen értelmező, alulméretezett lengéscsillapítókkal, a súlyos hátsó híddal nehéz bármilyen kanyarhoz megtalálni azt a sebességet, ami élvezetes lenne. Beledől, mint a pisai ferde, aztán valahogy kijön belőle, nem borult fel, majdnem sikerült a sávban maradni, aki ennél többet akar, vegyen Subaru Imprezát.
Itt a látvány, a hangulat a fontos. Akkora steppelt bőrkanapén csücsülsz, amekkorát befutott gengszterek otthonaiban látni, az előtted terjengő motorházfedél pedig inkább egy Jumbo Jet leszállópályáját juttatja eszedbe, mint holmi gyarló autó karosszériaelemét. Jobb lábad rezzenésére a forgalom többi részvevője mind eltűnik a horizont görbülete mögött. Elveszi a szavad.
Jó is milliomosnak lenni, ha én lennék olyan zsíros, mint András, magam is ilyen autóval járnék. Mit számítana nekem az olykor negyven literbe beleszaladó fogyasztás – tankolásnál sose kérnék vissza a két húszezresből. Csakhogy a tulajdonos nem milliomos. Hanem egy teljesen normál anyagi helyzetű csávó. Volt. Mielőtt megvette a Rivierát.
Csak az alváz fényezése egy hónapig tartott, az elemeken megszámlálhatatlan finom, hártyavékonyra visszacsiszolt réteg epoxi, alapozó-, töltő- és egyéb réteg van. Buligépnek indult, aztán teljesen felborította András életét, igaz, közben patikaállapotú lett. Christine nem is Plymouth Fury volt. Hanem egy 1971-es Buick Riviera, konkrétan ez a példány.
Volt neki már régen is amerikai autója, egy nagy dög Chevrolet, de aztán átnyergelt Mercedesekre, Amerika emléke onnantól a kamrából figyelt. Ezt az autót egy importcég hozta be, aztán jó sokáig nem tudta eladni, ezért is kapta meg András 800 ezer forintért, ami a csónakseggű Rivierák világában még roncsszinten is baráti összeg.
A motor ment, a váltó váltott, kipufogó kipufogott, a lámpa lámpállt, elsőre nem is tűnt annyira rozsdásnak, bár horpadt és matt volt. De egyáltalán nem volt rajta fék, lenyomásra a pedál csak sziszegett. Egy fékgenerál, némi masszírozás, egy-két folt, és lehet használni – gondolta. Höhöhö…
Ilyenkor érti meg az ember, miért érdemes Kaliforniából autót venni, és miért nem annyira Floridából, pláne meg Pennsylvaniából – ahonnan történetesen ez a Buick származik. És Tiranát még szóba se hoztam. Bár erős lemezből készült, és a korrózióvédelme sem volt olyan pocsék, mint a hetvenes évek eleji kocsiknak általában, volt rajta lik bőven. Bekerülési állapotában nem volt annyi pénz a földön, amiből Magyarországon legalizálni lehetett volna.
Akárcsak egyesek Mercijeinél, a Rivieránál is csak a lakatos belepiszkálása után derült ki, hogy ami egy patinás autó könnyű frissítőkúrájának indult, abból sír szélére vivő giga-restaurálás lesz. Kevés embert láttam ezen a ponton megállni, Andris sem szegte meg a szabályokat. Látta, hogy szinte reménytelen az ügy, ezért belevágott. Pénz nélkül. A lakatos empatikus volt. Gyönyörűen, ám súlyosan leszállított áron dolgozott. Táblaszám fogytak a lemezek a keze alatt, angol keréken alakultak sárvédőívekké, küszöbökké, ajtóalj-javítóelemekké a sík darabok, még a szellőzőrácsos, furcsa alakú csomagtartófedelet is ő készítette.
Szinte minden más meló a tulajdonosra hárult. Például a fényezés és az üregvédelem, hogy a legnehezebbeket említsem. Álljunk meg itt egy pillanatra. Valamit tisztáznunk kell, méghozzá gyorsan, így mindenki megérti majd, hogy EZ a Riviera miért egészen más, mint a világ összes TÖBBI Buick Rivierája.
Tudják, autólopás-gátlókat forgalmazó biznisze mellett András sokat dolgozik hajófelújítóként is. Ennek következménye, hogy figyelme a tengerészetben használatos anyagok felé fordult. És mivel a hajózásban az egyik legnagyobb rém a korrózió – hiszen ott mindig van víz, méghozzá gyakran sós is –, és a veteránost is a rozsda miatt kerülgeti a legtöbbet a frász, logikusnak tűnt, hogy azokat a szereket kipróbálja egy oldtimeren.
Intrikusból nem akadt hiány. „Te magad fényezed? Pocsék lesz, vidd el valakihez, aki ért is hozzá…” – zengett a kárálók kórusa. Tehát a cél máris egy nem csupán tartós, hanem egyben kivételesen szép fényezés is lett. Kicsit szaladjunk előre – a végén a lakatos fényezői állást ajánlott Andrásnak maga mellé.
A Riviera egy bő öt és fél méter hosszú, több mint két tonna saját tömegű autó. Ha a magasságát nem vesszük, lényegében egy teherautó. A munkák céljára szolgáló garázs viszont szűk volt, épp befért. Ez lett András lakhelye, börtöne, s kis híján sírja is a következő hónapokban.
Annyit kavartak a GM-nél, csoda, hogy egyáltalán megszületett ez a Riviera. Elmondjuk, lapozzanak.
