Chevrolet Orlando LTZ+ 2.0 D

Felfoghatatlan, mekkora ívet írtak le a koreai márkák az elmúlt tizenöt évben. Emlékszem Park úrra, a Lanos-korabeli Daewoo Magyarország igazgatójára, aki az autókhoz nagyjából annyit értett, hogy kétpercenként bekattant nála az ismétlő üzemmód, és olyankor azt szajkózta egy darabig: „Rrranossz iz eee, guttká, guttká” (Lanos is a good car), mindehhez sűrűn pislogott, majd biccentgetett, mint egy éhes búvármadár a befagyott tó partján. Néha váltotta a kazettát, olyankor „Nübiráaaa iz eee, guttká, guttkááá” volt soron, olykor „Rreganccaaa iz eee, guttká, guttkááá” jött, biccentgetés, pislogás, miegymás. Érdekes, a „Mácsídzü iz eee guttká” sose jött – lehet, hogy Park úr nem hitt a Matizban?

Amikor Zsigmond Géza, a Motor-Presse hirdetésszervező-zsenije öt-hathavonta aktuálisan bejelentette, hogy eljött az újabb Daewoo-vacsora ideje, és ismét kötelező kiállnia egy hármas csapatnak, hogy vágóhídra menjen Park úrral a Le Roy's-ba, nem győztük kitalálni a kifogásokat, hogyan lógjunk meg az alkalom elől. Ezek az alkalmak arról szóltak, hogy Park úr megérkezett a kajáldába, mindenki üdvözölte, majd ő az est folyamán pár százszor elmondta, hogy „Nübiráaaaa iz eeee…”, mindegy, nem folytatom. Már kajarendelés közben duhaj vedelésbe kezdett, mi meg végignéztük, ahogy módszeresen, alaposan a sárga földig issza magát. Soha nem esett ki a szerepből, még a delírium határán, miután levette a cipőjét és megmasszírozta a lábát, is azt szajkózta – „Rrranossz iz eeee, gutttká, guttkááá…”, de már nem nagyon bólogatott, az akkor már elég veszélyes lett volna az ő helyzetében.

De a Daewoo sok pénzt hagyott az újságoknál, cserébe nem kért mást, csak, hogy írjunk valamit az autóiról. Meg ezeket a vacsorákat, persze. Sose tudtuk meg, hogy Park úr csak ürügyet keresett-e a lerészegedéshez, erősíteni akarta-e a koreai–magyar barátságot, avagy esetleg ki volt adva neki központilag, hogy ápolnia kell a kapcsolatot a sajtóval, aztán minden alkalommal, khm…, kicsúsztak a kezéből a dolgok.

Mi titokban csak röhögtünk ezeken az akciókon, mert a Nexiák, Lanosok, Nubirák, Leganzák ára jó volt ugyan, nem is mentek rosszul, nem is kajáltak sokat, de ami merényletet az autótervezés tudománya ellen el lehetett követni lengéscsillapító-, anyagminőség-, váltókapcsolási-érzet-vonalon, az el lett követve bennük. E termékekről szajkózta minden koreai illetékes végtelen hittel – betörnek ők még erre a piacra, tömegével vesszük majd a kocsijaikat, meglásd. És lőn.

Aztán sokkal komorabb főnökök jöttek a Daewoo-nál, megjelent a szigor, az elvágólagosság, Park úr visszatekintve romantikus, életrevaló csávónak látszik, már-már barátságot szőtt az újságírók és maga közé, mindezt olyan vesztes helyzetben, amikor még összesúgtak a háta mögött – te, ennek a jóembernek nem szóltak, hogy van fóccvágen, meg tojota, meg mazda, meg ford? Lám, már senki nem súgna össze egy mai Park úr háta mögött.

De azok a Daewoo-k olyanok voltak, mintha a hetvenes évekbeli, sarkos autókat megnyomtak volna kétszáz atmoszférával, és gömbölyödés, kisimulás közben eltűnt volna róluk minden karakter, majd a kockalámpák helyén keletkezett, alaktalan lyukakat betömték volna átlátszó műgyantával. A kilencvenes években nem is volt olyan nagy baj a gömbölydedség, mint ma lenne, hiszen akkoriban az autógyártók – a Volvo kivételével – mind úgy gondolták, hogy a folyami kavics az ideális autóforma.

Ma már Chevrolet-nek hívják a Daewoo-kat. Sarkosak, vasaltak, karakteresek, stílusosak, akár egy német napszemüveg, a lengéscsillapító-tanba pedig annyira beletanultak a korai mérnökök, hogy olykor meg is szalad a kezük. Pedig Európába, pláne ebbe a felébe nem okvetlenül előnyös a gördeszkától egy az egyben átvett rugózás.

A koreai autó ma ugyanolyan megbízható, mint azok a nem túl szép, de azóta sok százezer kilométeren át bizonyított Lanosok voltak. Tehát igencsak. És a koreai autó ma már fenemód praktikus, ráadásul jól is néz ki – nézzék a Kia C'eed-et, Hyundai i20-at, Chevrolet Cruze-t, ha nem hiszik. Vagy például ezt itt.

Fordítsuk le koreairól németre az Orlandót, az annyit tesz: Zafira. Olaszul Multipla, franciául Grand Scénic, esetleg C4 Grand Picasso, japánul Corolla Verso, Mazda 5. Eszembe jutott a magyar verzió is – buszlimó, sok üléssel. Autós embernél ezek egyek a lélek halálával – előre is köszönöm a háborgó leveleket, erre mindig kapok.

Ezek az autók, amelyeket abból a bizonyos praktikum nevű űrtechnikás anyagból faragnak és öntenek. Ezeknél jobban használható, méretükhöz képest áramvonalasabb, az élet minden helyzetéhez tökéletesebben igazodó bármit nem készítenek ma. Gyorsak, nem esznek sokat, normál autók után maradó parkolóhelyekre beférnek, funkcióik láttán az ember erős szárítóprogramra tett centrifugában érzi magát. Mindent tudnak, ami köll. Csak szójából vannak.

Kizárólag a kényszer diktálja megvételüket. A család, a biznisz, meg hogy ez a logikus lépés a kombi Focus után. Fentiek nélkül az ember Mazda MX-5-öt vesz. Esetleg Fiat 500 TwinAirt. Vagy Volvo V60 D3-at. Még inkább Ariel Atomot, Caterhamet, használt Honda NSX-et, Asztonmartint, bármit. Valamit, aminek íze van.

Látják, ezért becsülöm az Orlandót. Mert ha már muszáj ilyet, akkor ennek legalább arca van. Úgynevezett autóformája. Eleje, meg közepe, meg élei, meg vége. A legkevésbé sikerült részén, a farán is van trükk, nézzék, a szélvédő nincs síkban a karosszériával, ha nagyon muszáj, az ember belelátja a Ferrari Dino hátsó támfalszerűségeit. Persze csak, ha muszáj. Meg az oldalablakvonal is jópofa, az eleje pedig olyan Nohab-szerű, és mint tudjuk, aki a Nohabot kedveli, rossz ember nem lehet.