Használtteszt: Honda S-MX 2.0 1997

Az S-MX-et 1996-tól 2002-ig gyártották, motorját és hajtásláncát a CR-V-től kapta, de örökölt alkatrészeket a Prelude-től és az Accordtól is. Ez a kocsi tulajdonképpen az FR-V elődje, mely csak annyival hosszabb és szélesebb nála, amennyivel időközben az összes többi modell is megnőtt. A dizájnját nem spilázták túl, mintha egy nyolcéves gyerek rajzolta volna egy darab háromszögvonalzó segítségével. Bumfordi, szögletes, böszme, mégis van benne valami megkapó, amiért sokan beleszerettek és tuningolják kívül-belül a mai napig.

Egyszerű csíklámpájával, rövid, szögletes motorháztetejével elölről nagyon hasonlít a Cinquecentóra, csak persze itt magasabban van minden, hiszen az S-MX-et jól felfújták - 176 centijével magasabb, mint az otthonában élő felnőtt férfiak zöme. Ha nincs rajta kötény, légterelő, szép küszöb meg csilli-villi alufelni, mint a tesztelt példányon, akkor is tartogat meglepetéseket az oldalnézet. A végtelen egyszerűséget megtöri ugyan a kocsi oldalán végigfutó fénytörő domborulat, mégsem ez teszi izgalmassá, hanem hogy az egyik oldalon kettő, a másikon csak egy ajtó van.

Nem mondanám, hogy a féloldalasságtól az S-MX szebb lett, hiszen egy kocka, se több, se kevesebb, de a rendhagyó megoldások – főleg ha nem mennek a használhatóság rovására – jót szoktak tenni, pont ezektől lehet beleszeretni valamibe. Arra azonban nem sikerült rájönni, van-e bármilyen jelentősége a hiányzó ajtónak: akárhogyan nézegettem, nem vált világossá, mitől praktikusabb ez a hagyományosnál. Ha tudni véli a megfejtést, kérjük, írjon nekünk egy mailt!

Az általában ötödik, itt azonban csak negyedik ajtó egész biztosan az egyik legnagyobb az autógyártás történetében. Hátránya, hogy kell egy kis helyet hagyni a kocsi mögött parkoláskor, előnye, hogy akár hatalmas méretű tárgyakat is könnyedén bedobhatunk a csomagtérbe. A hátsó ülések támláját egy mozdulattal síkba dönthetjük, hatalmasra bővítve ezzel a csomagteret, de ami még jobb, hogy az első ülések fejtámláját levéve a kocsit kényelmes franciaággyá alakíthatjuk, így sátrat sem kell vinni, ha kempingezni vágyunk.

Az S-MX belső dizájnjáról sokat nem mondhatok. Jól használható, de szürke, csúnyácska műszerfal, tartós, de jellegtelen kárpit, könnyen kopó műanyagok, vagyis a kocsi utastere pont olyan, amilyen szinte minden hasonló korú japán autónak. A jobboldali kormány viszont érdekes kihívások elé állítja a sofőrt. A tulajdonos azt állítja, kétezer kilométerre volt szüksége, hogy hozzászokjon a jobbkormányos üzemmódhoz. Ez nagyjából reálisnak is tűnik, nekem ugyanis halvány fogalmam sem volt a tesztút alatt, pontosan mi is történik. A vége felé is csak addig jutottam, hogy nem mindig kapcsoltam az ablaktörlőt az index helyett kanyarodásnál.

Fura, mennyire bekalibráltuk az agyunkat arra, hogy a balról terelgetjük a kocsikat. Pedig egyáltalán nem nagy kihívás vezetni az S-MX-et, hiszen ebben az autóban még a váltóval sem kell vesződni, ugyanis a CR-V-től örökölt 130 lovas, kétliteres négyhengeres benzinmotor erejét négysebességes automata viszi át a kerekekre, de még így is olyan érzés a jobbról vezetni, mintha folyamatosan bevágna a gatya az ember seggébe.

Egyszerűen képtelen voltam megtalálni a helyem. Minden ugyanaz, mint amit megszoktam, de valahogy mégsem. Mintha zsibbadt ujjakkal kéne gépelni egy klaviatúrán. Kesztyűben. Idővel persze konszolidálódik a helyzet, tíz-tizenöt perc vezetés után már képes voltam a kocsira is koncentrálni, igaz, a megszerzett tapasztalatoknak a kedves olvasó nem sok hasznát veszi, ez az S-MX ugyanis köszönő viszonyban sincs gyári testvéreivel, hiszen a motorját erőteljesen megpiszkálták, a futóművét pedig tizenegy, nem elírás, 11 teljes centivel leültették.

A tulajdonos jó egy évvel ezelőtt 150 000 forintért kukázta a kocsit egy angol oldalról. A kasztnija rendben volt, az utasterét sem lakták le vészesen, műszakilag azonban katasztrofális állapotban volt szegény S-MX, így szinte minden létfontosságú alkatrészt ő maga szerelt bele. A kocsi a tuning futóművel egészen jól fordul, de azért így is érezni rajta, hogy a súlypontja borzasztó magas, egyértelműen nem arra termett, hogy állatkodjunk vele, ergo a gyári futóművön a kasztni borzalmasan billeghet.

A motor is erősebb a gyárinál, de nem jelentősen. Az eredeti 130 lóerő valószínűleg pont elég, és normális használat mellett 7-8 liter benzinnel el lehet járkálni vele. A négysebességes automata a mai modern váltók tükrében már nagyon sutának tűnik, de ettől persze még használható, csak ne várjunk tőle olyan sima működést, mint a mostaniaktól.

Ha valaki kedvet kapott, hogy ilyen fura szerkezetet birtokoljon, nem lesz könnyű dolga. Mivel nincs balkormányos kivitel, nem is nagyon hirdetnek ilyen kocsikat Európában, még a legnagyobb német hirdetési oldal sem ismer ilyen modellt, így S-MX-et Angliából kell behozni. Vagy Japánból, ha van rá lehetőség. Ilyen olcsón persze lehetetlen kifogni egy jó állapotú modellt, mivel praktikus és tartós kisautó, az árát is tartja, így legalább egymillió forintot fognak kérni egy valamire való darabért.

Az S-MX jópofa kocsi, pont mérhetetlen egyszerűségéből fakadóan extravagáns, közben elképesztően praktikus is. Egy kisautó helyén elfér, mégis belefér az egész család csomagostul, sőt még egy költözésnél is jól jöhet a nagy bendője. De a jobbkormány miatt nehéz megszokni, arról nem beszélve, milyen macerás kamiont előzni vele autóúton. Ennek ellenére tudjuk ajánlani családosoknak és fuvarozóknak egyaránt, szépen felspoilerezve szobadísznek sem utolsó.