Egy Volvo ritkán érdekes. A Volvók alapvetően jók, de ha jól emlékszem a spontán szerkesztőségi vitatkozásokra, a virtuális jegyzőkönyv egészen pontosan nulla százalék Volvót tartalmaz. Érdektelenek, na.
Ezen próbál a Volvo mindenféle sportos és izgalmas modellekkel és azok kampányaival segíteni, de most, hogy visszaadtam az XC70 tesztautót, megnyugodva jelenthetem ki: a Volvo továbbra is unalmas. Ez azonban inkább a beteljesült szerelem unalma, egyfajta négykerekű gyémántlakodalom. Rettenetesen rákívántam egy XC70-re.
Kinézetre mint bármelyik Volvo, amelyik nem P1800-as vagy XC90-es: a kutya sem fordul utána. Ugyanakkor viszont elegáns, de ez olyan elegancia, mint az átlagos politikusoké: a zsíros ruhapénzből jó minőségű alapanyagokból varratnak drága szabónál, az öltönyük azonban inkább egyfajta exkluzív munkaruha. Minőség feltűnés és mások irigységének felkeltése nélkül.
Az Ocean Race-csomag sem hivalkodóbb, mint bármi más, ami kijön a Volvo-gyárból. Kapunk egy speciális óceánkék-metál fényezést, egy-egy picike, stilizált vitorlás Ocean Race-emblémát a sárvédőívekre és vitorláshajók schwertjeit ábrázoló felniket, de belül is alig vesszük észre, mi fán terem az Ocean Race. A komputer bejelentkező képernyője óceános, de a zsenialitás a csomagtartóban szabadult el: a roló fogantyúja hajókötél jellegű. Mivel az Ocean Race magyarországi célközönsége is nagy eséllyel vitorlázik a Balatonon vagy a Tisza-tavon, ez nekik igen jól fog esni.
Nagy, összkerekes Volvo 17 millió forintért. De megér-e ennyit egy yachtkikötőben látható árbocerdőt stilizáltan ábrázoló embléma? Az Ocean Race felszereltség bő egymillióval olcsóbb, mint a Volvo felsőháza, a 15 és félmilliós Summum: az Ocean Race alapára 14 230 ezer forint. Ebben van még aktív dual xenon, ami, mármint az aktív valószínűleg kanyarfényszórót jelent, de szegény óceánversenyzőknek nélkülözniük kell a tükörházakba épített padlóvilágítást is. Az alapárban nincs villanyülés, más a bőr, nincs villanyos csomagtérajtó, esőérzékelő, vagy kromatikus visszapillantó belül. Tesztautónkban a kóbor apácák megtévesztésére természetesen több minden is volt a felsoroltakból, csak szólok, ne a szalonban kezdjék csapkodni a pultot.
Egy 17 milliós Volvo, amiért nem irigyel a szomszéd, és nem jelent fel, hogy engedély nélkül építettünk egy kerti lugast. A jószomszédi viszony fenntartásának záloga pedig, hogy soha ne is engedjük beülni. Mert akkor még az is lehet, hogy egyszer megöl. Odamegy tehát az ember az autójához, meghúzza a kilincset, mert nem csak az indítás, a bejutás is kulcs nélküli. Átlép az Ocean Race-feliratos fémküszöbön és beül. És nem bír megszólalni. Az egyes Volvo-generációk híresek a kényelmükről, mármint az üléseikről. Az XC70-ben most még modellfrissítés sincs, nemhogy modellváltás, de ez valami új fotel, igaz, sajtóanyag még nincs róla.
Az ember beül, kicsit fészkelődik, mert elsőre szűknek tűnik, aztán úgy szól, mint a Gyaloggaloppban a rajzoló, amikor szívroham érte: ááááááááhhhhh... Az S60 meg a V70 ülései is kényelmesek, azokra is mondtuk már, hogy áááááááááhhhh, de ez most újfajta sóhaj. Az XC70 ülései kicsit olyanok, mint egy babzsák, első pillanatban nem értjük, a másodikban maga a nirvána. Ha odaértünk, ahová mentünk, pár percig még simán elüldögélünk.
Van az autóban elektronikus kézifék, amit nem szeretek, pláne, hogy gázra nem old magától, mint az Audi A6-é, de kit érdekel, egy automata váltó mellett úgyis csak különleges esetekben aktivál az ember rögzítőféket. Nem igazán kedveltem meg a biztonsági öv-figyelmeztetést sem: azonnal sivalkodik, hamar átvált az elviselhetetlen hangerőre és felkapcsolja a belső tükörnél a vamzerfényt, hogy lássa a mögöttünk haladó rendőr, hogy bűnözünk, pedig én parkolóházban továbbra is szívesebben keresek helyet öv nélkül. A Volvo öthengeres dízelét viszont továbbra is a legkevésbé kellemetlen hangú dízelek között jegyzem. 215 ló, 420 Newtonméter, 8,3-as 0-100 és a végsebesség ugyanannyi, mint a teljesítmény, csak nem LE, hanem Km/h. Megannyi érdektelen, de megnyugtató adat.
