Használtteszt – Lotus Elise S 40th Anniversary (2008)

De bent ülve már igazán szép a világ. Szűk két méterig teljesen emberi a helykínálat, az ülések vékonyak, de kényelmesek, a lábak szűken taposnak a pedálokon, de elférnek. Így, lassú tempónál, nem túl rossz úton szinte finom a rugózás, és mivel a motor kicsi, hő sem gomolyog vészesen a tűzfal túloldaláról. Minden kezelőszerv könnyű, a kuplung siklik, a váltó szintén, a kormányzás kétszer kétujjas meló, pedig nincs rásegítés.

Városban, ahol nem lehet szabadjára engedni a parányi, fehér órás műszercsoporton a fordulatszámmérő mutatóját, még csak finom élvezeti cikk az Elise. Az egyetlen dolog, ami levon az élményből, a kongó, zörgő, csörömpölő hang, amit a szőnyeg és burkolatok nélküli, pőre alupadlón ide-oda görgedező kavicsok adnak. Érkezésem előtt két órát takarították az autót, de – mint kiderült – a beszóródott törmeléket tökéletesen kipucolni ebből szinte lehetetlen. Együtt kell élni a zajjal.

Országúton aztán ez pont annyira érdekli az embert, mint Terry Black borotvált hónalja. Ott már nincs kavics, nincs zörej, csak a végtelen kéj. Ezt az autót nem az izmaival vezeti az ember, hanem telepatikus úton kommunikál vele – „kanyarodni kéne” – és máris fordul; „most húzzunk bele az előzésbe” – és felbőg a motor, máris repül a vattacukornyi kasztni. Egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem fárasztó vezetni. Viszont szinte bárminél jobb, mint amit valaha a kezeim közé kaptam – igen, ebbe beleértem a Caterham Sevent, a Westfieldet, a Renault Twingo RS-t, a Porsche Cayman S-t, a Ferrari Californiát is. A 911-es Porsche és a Ferrari 458 jut csak eszembe kivételnek, de a Lotus még náluk is kellemesebb, mert ha itt elkottázok valamit, nem 157 éves koromig fizetem a javítás költségeit, hanem talán már 72 évesen szabadulok a teher alól…

Iszonyúan jó. A váltó klikk-klakk, csattan a kulisszában, a kormány leheletkönnyű és ultrapontos. Aki erre azt meri mondani, olyan, mint egy gokart, azt meg szájon vágom, hiszen a gokart kormánya nehéz és gonosz. Ez itt maximum annyira precíz, de egymilliószor könnyebb, és legalább annyira informatív. Ehhez képest a Super Seven volánja is traktorkormány, annyira jó.

És a kis Toyota-motor üvöltve feszül a bakoknak. Egészen szép nyomatéka van már lent is (hatéves Norbi fiam is könnyedén futkos óriási hungarocell dobozokkal), ám olyan 5000-en túl egyenesen megvadul, köpköd, majd sportszerűtlen módon leáll a medence aljára, és lábbal is löki magát, hogy előbb érjen a medence falához. Óriásiak a tartalékai, egy jól kiszámított padlógáz hármasban nemcsak a szembejövőket, de a megelőzött autókat is színes csíkká mossa.

De egy pillanatra sem kell félni. „Everything's under control” – sugallja az Elise az ülepünkön, kezünkön, lábunkon, nyúltagyunkon keresztül – „don't worry”. A tapadás fenomenális, a fékek még így, egy-két hetes állás után is nagyot harapnak, de pár száz kilométer múlva, nem kérdés, igazán durvák lennének. Sokkal inkább motorbicikli ez, mint autó. Lehet, hogy stopperrel mérve nem egy Ferrari, de hagyjuk otthon az óránkat, és megvan az illúzió, legfeljebb a védjegy motorhang hiányzik.

Némi vezetés után kiderül, hogy nagy bukkanókhoz már nem elegendő a rugóút, olyanokon szenzációsan fenéken billent az Elise, tolatni meg egyáltalán nem lehet vele, mert semmit, de semmit sem lehet sejteni az autó mögött levő területből, legfeljebb az a kevés látszik, amit az apró tükrök megmutatnak.

Amit pedig végképp szerettem benne: bár ereje van, mégsem olyan gonosz, mint a hasonló felépítésű és erejű MG TF vagy a Renault Clio V6, amiket vezettem. Előbbivel a dél-franciaországi bemutatón, egy teljesen ártatlan kanyarban kis híján óriásit pördültem. Utóbbival csak egyfolytában éreztem a felemelt, fenyegető ujjat körforgalmakban, de a harapását szerencsére nem tapasztaltam meg. Viszont a Clióval Bútor Robival többször is szépet piruetteztünk a brnói versenypályán, holott nála jobban vezető pilóta mellett nemigen ültem még. Sajnos, ha nem tökéletesen kivitelezik, a középmotor rettentő undok tud lenni.

Az Elise azonban jelét sem adta pördülési szándéknak, még akkor sem, amikor váltott kanyarban, elég durván toltam neki. Kicsit megmozdult a fara, de milliszekundumokkal később már az orra is utánament, s hirtelen irányváltás után is azonnal összeszedte magát. Esőben nyilván óvatosabb lettem volna, de szárazon ez az autó nem harap. Inkább simogat.

Ja, hogy volt ott a farában egy-két sporttáskányi csomagtartó? Naja, belenéztem, tényleg volt. És hogy akadt egy Alpine rádió is a műszerfalában? Nahát, ez az a készülék, amit húsz év múlva, némi takarítás után újként lehet majd eladni.

A világ talán legélvezetesebb autója ez, a rádió vernyogása garantáltan csak levon itt az élményből. Ha ezt nem érzed, nem neked való. De előtte azért próbáld ki. Sosem mondod többé más autóra – őrületes! Ezt a rubrikát ugyanis az Elise-zel egy életre kipipáltad.