Erődemonstráció
Menetpróba: Audi S8 (2011)
A 22 féle módon állítható bőrülésekben fetrengve, az autóipar talán legigényesebb kivitelű műszerfalát szemlélve, tekintetünket hébe-hóba a világ legjobb (és legdrágábban működő), Google-alapú navigációjára vetve, szemünk sarkában a tíz liter alatt mutató fogyasztásmérőt regisztrálva (de a pályán volt az 29 is, átlagban…), a paradicsomi tavaszt lehelő klímaberendezés nyugalmában egész más kocsi ez, mint a versenypályán. Csak azért nem fájt annyira belőle kiszállni, mert olyan helyen laktunk aznap, amilyet előtte el sem tudtam képzelni.
Megint beleszállt a repülő az épületbe
A borbuzik nyilván tudják, mi az a Rioja (ejtsd: rioha), a nemborbuziknak annyit érdemes tudni erről, hogy az a spanyol Villány, de egy spanyol Villány persze épp annyival híresebb és nagyobb, amennyivel a spanyol bor jelentősebb szerepet tölt be a világ borfogyasztásában a miénknél. Ha tehát egy vörösbor címkéjén a Rioja feliratot látjuk, majdnem biztosak lehetünk benne, hogy kivételes kulináris élményben lesz részünk.
A Rioja-vidék központja egy Elciego nevű városka, itt van Európa legnagyobb bormúzeuma (Museo del Vino Dinastía Vivanco), s egyben ez a terület ad otthont a terület legrégebbi, 1858-as építésű borospincéjének is. E borospince pedig Rioja legnagyobb borászatához, a Marqués de Riscalhoz tartozik, itt áll a képeken látható szálloda. Amikor odaértünk, az Audi PR-ese kitette a fészbuk profiljára a hotel képét, mire a mi Koncz kollégánk csak annyit kérdezett – mi van, megint beleszállt a repülő az épületbe?
Egy átlagos, de valószínűleg még egy irgalmatlan nagy forgalmú borászat sem lett volna képes egy ilyen épületet megfizetni. Tervezője Frank Owen Gehry, aki jelenleg a világ egyik legsikeresebb és legismertebb építésze. Az ő nevéhez fűződik a titánlemez-tetejű, bilbaói Guggenheim múzeum, a prágai táncoló ház, a Walt Disney koncertterem, a kobei táncoló hal megalkotása. Az elciegói szálloda – akárcsak a bilbaói múzeum – szintén titánlemez tetős, különlegessége, hogy a lemezek formáját szélcsatornamodellen kísérletezték ki. A bilbaói múzeumban jártam, már ott is remegett a térdem, de ez a 2006-ban befejezett épület nem kevésbé lenyűgöző, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lakni fogok ilyenben.
A szobák ablaka előtt hullámzik a titántenger, az ablakok kifelé dőlnek, peremükön párnázott szegély – a tervező tudta előre, hogy senki sem tudja megállni majd, hogy le ne üljön kicsit bámuldozni.
A gömbbé csavart gyűrőttlepedő-párnák mint éjjeli lámpák, a hipermodern elektronikai berendezések, a zegzugos lobby, a formatervezett bútorok már szinte csak habként jönnek az egészre.
És amikor az ember úgy érzi, a folyamatosan overflow-ba hajszolt érzékszervei már eldurrantják az agyában a biztosítékokat, megpillant az éjjeliszekrényen egy kettéhajtható kartonlapot.
A párnamenü az.
A felszerelések taglalásába inkább nem megyek mélyebben bele, elég legyen, hogy van éjjellátó rendszer, kvázi tökéletesen működő, radaros távolságtartású tempomat (az Audi a ködlámpák helyére teszi az érzékelőket, nem a maszkba, ezért például az ő rendszerük kanyarban se veszíti el az elöl haladó járművet), 60 GB-os vinyóval szerelt Bose-hifirendszer, fedélzeti wifi, nyolcfokozatú, álomfinom automata váltó – túl hosszú lenne a teljes lista, böngészgessenek majd inkább a szalonban.
Kint az úton az S8 egyébként minden sportosságát félreteszi, és azzá a finom luxuskocsivá lényegül át, aminek lennie illik. Légrugózása helikopterként visz át a bukkanók fölött, a nagy gödrökből annyit érzünk, mint amikor egy lágyabb termik belekap a Mi-2-es rotorjába – egy finom hullám, semmi több. Csak a gázpedálba integrált nyakkitörő-gép, illetve a gyorsításkor a Vezúv gyomrából előtörő morgás emlékeztethet bárkit arra, hogy egy jól álcázott fúziós reaktoron ücsörög.
És van ám tudomány a teljes aloméneom-felépítésben is: az A8 karosszériaváza csupán 231 kiló, egy százassal könnyebb, mint a hasonló luxuslimuzinoké. Egyetlen acélelem található benne, a B oszlop, azt még nem lehet kiváltani könnyűfémmel. Ez az utolsó generációs vázszerkezet könnyebben is javítható, mint a korábbiak. Elöl gyorsan cserélhető nyúlványok, önmetsző, nagy erővel betekert, s e folyamat végén önhegesztő, de ütvecsavarhúzóval utólag mégis kitekerhető alucsavarokkal egymáshoz fogott egyéb elemek oszlatják a félelmet – hű de sokba kerül ez majd, ha összetörjük.
Nincs kétség, az S8 vevője megkapja – a gondolom, bő negyven misijéért – az ellenértékét annak, amit fizet, elégedett lesz. Az Audi csillaga – jobban mondva, karikagyűjteménye – mostanában amúgy is fényesen ragyog, és ha voltak is a kilencvenes években komolyabb minőségi problémák, azokat rég orvosolta a cég, ellentétben más német luxusautó-készítőkkel, akik csak alig pár éve kezdték a kapaszkodást kifelé a gödörből.
És az S8-vevő is tisztában lesz vele: párnázott, klimatizált autópálya-rakétát vett, nem egy Lotus Elise-verő pályagépet. De talán megnyugtatja a tudat: ha muszáj, ott sem ég majd nagyot, ha valaki kihívja.
