De hát ez egy gagyi Opel – mondja a feleségem 20 másodperccel azután, hogy elütöm az Insigniával. – Hülye sznob! – mondom a nőnek, akit az első randinkról direkt egy undorítóan szakadt, rozsdás, mocskos, ordító-csattogó, 22 éves Corollával vittem haza.
– Kár, mert egész szép.
– Ugye?
Este van. Az Insignia vajszín bőrkárpitja és Toblerone-barna műanyagja ilyenkor a legjobb. Az utcai lámpák fénye és a kikapcsolt komputer képernyőjéről sütő hatalmas Opel-logó remekül érvényesül. A képernyőt gyűlölöm, de az Insigniában töltött első 20 percem merő kellemes csodálkozás.
Már ahogy a kilincset meghúztam a parkolóban, meglepődtem. Ennyi és ilyen merev acélt egy egész F Astrára nem szántak régen. És ez a bőr, ennél simán tettek rosszabbat híres német autóba is. Pláne japánba. Az Insignia csodálatosan egyben van. Látom magam előtt, ahogy 2030-ban, az addigra az államadósságunk fejében Németországnak átadott Balaton partján, egy kemping parkolójában bandázunk az Opel baráti kör éves benzinsiratóján, és a gyerekeknek mutogatjuk ezt az Insigniát: ezt kopogtasd meg, ifjú Ludwig, ebben még anyag volt.
Az első percekben annyira lekötött, hogy a beltér milyen kellemes, hogy észre sem vettem, hogy mást nem is látok. Az Opelnél ugyanis nem hülyék. Az évek óta a létbizonytalanság bolyhos peremén billegő vállalatnál nem csinálnak valamit ilyen drágára és szépre, ha nincs különösen jó okuk rá. Az Insigniát azért ilyen jó nézegetni belül, mert kifelé egyáltalán nem látni belőle. És ezt egy olyan ember mondja önöknek, aki vezetett már BTR-80-ast és T-72-est is.
Hogy hátrafelé és oldalra semmit nem látni egy modern autóból, azt lassan megszokom. Az Insignia combnyi első oszlopai annyira izgalmas szögben dőlnek, hogy egyszerre takarnak ki mindent függőlegesen és vízszintesen is. Az első tükrök háza hatalmas és közel van, amitől szintén takar, de a tükörlapot úgy lenyesték, hogy a fele nem mutat semmi érdemit. És mindezeken egész jól túltettem volna magam, ha nem szerelnek a belső visszapillantó alá egy levesestányérnyi műanyagtömböt a szenzoroknak. Szép dolog az esőérzékelés, az automata fényszóró és a követésitávolság-mérő, de mindezek csak egészen szerény mértékben növelik a menetbiztonságot, ha a sofőr meg van fosztva a látás örömétől.
Így fordulhatott elő, hogy a nő, akit az oltárhoz vezettem, kevés híján a kerekek alatt végezte, amikor elé kanyarodom. Ilyen kezdet után nem csoda az ellenséges hangütés. Mindeközben én szüntelenül ámulok. Este van, és 70 körül megyek a Róbert Károly körúton. Olyan felfagyásokat, kátyúkat, találomra illesztett csatornafedeleket hallok a gumik alatt halk huppanással elsuhanni, amiket összeszorított foggal, ádáz kormánytekergetéssel szoktam elkerülni, ha sportosabb autóban járok erre. A felüljárók hőtágulási illesztékei mintha csak árnyéksávok lennének egy makulátlan aszfalton.
És a kellemes, tompa suhanás közben az Insignia elég könnyed is. Szép, közvetlenül fordul, ha nem is vadul, de ennyi érzéki örömhöz egy Vectrában kamionparkoló kellett, és feslett erkölcsök. Mindezt úgy, hogy az állítható csillapítású futómű gombjához még nem is nyúltam. Aztán igen: sportban egész jól ráz. Városban nincs is értelme, de autópályán pont jó arra, hogy atomstabil, szélre és útdőlésre érzéketlen, feleslegesen éles sávváltáskor is hűséges, német gyorslimuzin legyen belőle. Az aktív lengéscsillapítás mára beérett. Nem létszükség, mert tudjuk – ha máshonnan nem, a Mondeóból mindenképp –, hogy kényelmes és élvezetes futóművet lehet csinálni aktív szabályozás nélkül is, de ez is egy jó út. Remélem, cserélni se drága.
Szóval az első út hazafelé egy nagy, kellemes meglepetés volt. Az Insignia jól megépített, kiforrott autónak érződik, amivel jó menni. És mindeddig szóba se kellett hoznom, hogy egy csenevész kis 1,4-es benzinmotor hajtja, zsebóra méretű turbóval. Egész jól.
