Budán lakom, dzsesszt hallgatok, sálat hordok. Szeretem a testes vörösborokat, ismerem a kurkuma ízét, de ki nem állhatom a flancolást a divatbisztróban. Mercit akkor sem vennék, ha nem fájna a prémiumfelár, irtózom a BMW-kre tapadt sztereotípiáktól, de egy Ford azért már kicsit karcolná a torkomat. Nekem találták ki a bálna Peugeot-t?
Egy évünk volt rá, hogy megszokjuk az 508-as ábrázatát, és máris otthonos bútordarabnak tűnik. Az első lelkesedéshullámot nem követte keserű kiábrándulás – ha nem is fordulunk már utána kíváncsiskodva, azért nem érzünk ásítási kényszert sem. Nem lebecsülendő érték ez: kevés olyan arc van a mai nagykombik között, ami úgy tűnne ki a masszából, hogy nem bántja a szemet.
Bálnatestén még mindig jó végignézni. Orra peugeot-s, de szerencsére nem annyira, hogy összekevernénk kistestvéreivel, ahogy az a németeknél gyakran előfordul. Van egy csipetnyi volvós beütése a hűtőmaszktól a hátsó lámpáig végigvonuló peremnek, de igazából önálló karakter, és ez önmagában is öröm.
Mégis az a legszimpatikusabb benne, hogy minden nagyképűsködés nélkül nagyautós. Az alapáras, xenon nélküli fényszórókban nincs benne a golyószóró-tekintet, jámboran, kissé felhúzott szemöldökkel bambul bele a világba. Szája egy arányos, kétküllős beömlő, nem akarja dühödten felszippantani az egész világot, éppen csak egy kicsit csücsörít, mint Daniel Craig, amikor jókedvű. A majdnem laposra simított motorháztető mindössze méreteivel sugároz tekintélyt, távol áll tőle az agresszió.
Oldalról még nagyobbnak is tűnik, mint amekkora valójában. Ha azt mondaná valaki, öt méter hosszú, azonnal elhinném, pedig ehhez hiányzik még húsz centi. De az emberes tengelytáv, a töretlen, kifelé domborodó lemezfelületek egy cseppet sem slankítják. Hiába az oldalablak szépen körbekrómozott szárnyprofilszerűsége, magas a vállvonal, vaskos a test. Főleg ebben a sötét, nehezen körülírható színben, sötétített hátsó ablakokkal tűnik nehéznek a lefelé fittyedő, zsíros far, de megmentik a pirossal körberajzolt lámpatestek, így egészen gusztusos.
Túldíszítettnek semmiképpen nem lehetne nevezni, inkább a kötelező elemek vannak jó ízléssel kidolgozva. Egy kis ötlet a ködfényszórókban, egy alig észrevehető, inkább funkcionális légterelő a csomagtérfedélen, egy nem túl hangsúlyos tetőkorlát: csicsa helyett azt sugallja a Pug, itt belső értékek vannak, barátocskám, nem push-uppal fogjuk a kiéhezett kanokat.
Nem hazudtolja meg a visszafogott külsőt a kabin sem. A behatolást ugyan gonoszkodva megnehezíti a megszokottnál kisebb szögben nyíló ajtó, de ha eléggé hátulról támadunk, nem szúr torkon a sarka. És megéri magunkra vállalni a veszélyt, mert odabent igazán kellemes hangulat fogad. Sablonos megoldások helyett egyéni ötletek ügyes dizájnnal, jól összerakva.
Kár, hogy pont az ajtóbehúzó, amit minden beszállásnál markolászunk, nyisznyereg – ha ezen túltettük magunkat, és befészkelődünk a viszonylag feszes ülésbe, terpeszkedő, hátratolt pozícióban találjuk magunkat. Előttünk és mögöttünk is sok van még az autóból, széltében sem kell szűkölődnünk, van tér bőven. A műszerfal még tényleg falszerű, nem barlangokból kinyúló csövek mélyére szerelték az órákat, nincs vízesés a középkonzolon, nem tolakszik felénk türemkedve a plasztik. Az egyszerű formák ellenére jó rápislogni: nem írja felül a dizájn a funkciót, mégis, vagy talán éppen ezért, rá lehet mondani, szép.
Egyedül a tárolórekeszek hiányát lehet felróni neki, mert se a telefonnak, se az üdítőnek nincs jó helye, az oldalra nyíló könyöktámasz pedig kimondottan kretén. Máskülönben rendben van az ergonómia, lent a klíma, fent a rádió, a levegőbeömlők közé pedig szép nagy képernyő költözik, ha be van ikszelve a navigáció az extralistán. A világos kárpitot, bármilyen elegáns is, nem erőltetném, mert a szőnyegtől a könyöklőig számtalan olyan felület van egy autóban, amit képtelenség tisztán tartani, és nagyon rondán mutat rajta a kosz. De a műszerfalon és az ajtón kétségkívül üdítő, ha nem szürke a műanyag, és bő tízezer kilométer után, amennyi a tesztautóban volt, még az ülések is frissnek látszottak.
Tapintásra sajnos már kevésbé kellemes az előkelőnek látszani akaró szövet – kár, hogy a 406-os elalélós plüsskárpitja már a múlté. Viszont az Allure csomaghoz már jár az ülésfűtés, mint ahogy az üvegtető is, ami kimondottan feldobja az utazást a hátsó padon. Egyébként is fejedelmi a helykínálat a második sorban, talán még kényelmesebb is az ülés tömése, mint elöl: ide nem csak az anyóst lehet beültetni jó szívvel. A csomagtartó is tágas (518 liter), de itt aztán tényleg hülyeség a világos kárpit, elég bepakolás előtt letenni a járdára a sporttáskát, máris meglátszik a nyoma.
De kerüljük meg az autót, huppanjunk be elöl. Halk puffanással csukódik az ajtó, a műszervilágítás trükkösen feldereng, zizegve hajtogatja ki magát a HUD vetítőlapja. Vajon hogy bír el az 1,6-os turbómotor a közel másfél tonnás kasztnival?
