Talán nem a Verso (igen, így, csak szimplán Verso) az, amelyik azonnal bevillan, amikor A Japán Autót emlegetjük. Joggal, hiszen nem ez, vagy elődei azok, melyek szépségüknél fogva beleégnek a retinánkba, hiszen a formaterve mindnek annyira izgalmas, mint egy tál nokedlinek. De!
De míg szép sportautót gyártani, főegységekből összelegózni bárki tud, akinek van hozzá pénze, egy jó családi MPV-t gyártani már kevesebben. Itt kritériumok és elvárások akkora halmazának kell megfelelni, melyekhez képest egy kétszemélyes szupersportautó megtervezése olyan, mint szellemi párbajra hívni egy tetszőleges magyar valóságshow-szereplőt. És a formaterv nem élvez prioritást. Aki megpróbál nagyot alkotni e téren, az vagy megosztó lesz, mint a Fiat Multipla, vagy használhatatlan, mint a Ford B-Max.
A Verso sosem volt atomvillanás, jobb is így, megmarad a célközönsége, használtpiaci ára és a jó híre: nem az éjféli utcai harcosok vagy a szétkokszolt orkok autója ez, hanem a megfontolt, biztos alapokra építő felhasználóé. Az élet pedig már csak olyan, hogy sokkal többször van szükség a praktikus megoldásokra, mint az 50:50-es súlyelosztásra és a sperrdifire, bármennyire is élvezetesebb utóbbi vagy jobb róla olvasni. Az igazi tudomány itt lakik, a kompakt kategóriában.
Lassan egy hete gondolkodom, hogyan fogom elhitetni az olvasóval, hogy ez a Toyota Verso jó autó. Hiszen nincsenek meg a fogódzók, melyekre kötni lehetne. Nincs átütő, meghökkentő szépség, sem drága bőr, fém vagy fa. Sőt, igazán átütő erejű technológiai innováció sem, a japánok nem fordították ki sarkából az autóipart újításaikkal soha, egyszerűen csak a meglévő megoldásokat-ötleteket reszelgették a végsőkig piciny, ráspolyos körömreszelőkkel egészen addig, amíg azok használhatóvá nem váltak. Még a kretén Wankel-motort is sikerült majdnem jól összehozniuk!
Talán az egyedüli válasz arra, miért japán autó a japán autó, az előző bekezdésben már említett végtelen átgondoltság és a precíz, alapos munka. Ami nem is a szalonban üt orrba minket, hanem pár nap, vagy hét múlva, amikorra birtokba, és használatba vesszük az autót. Pedig vannak jelei, csak azok felett már manapság hajlamosak vagyunk elsiklani.
Már kívülről közelítve is feltűnhet, hogy a Verso oldalfalai csaknem függőlegesek, nem akarnak ráborulni a bent ülőkre. Ez jó jel, garantálja a tágas kabinérzetet és a vállteret. Aztán feltűnhet, hogy nem próbáltak mindenféle műanyag-toldatokkal tizedeket lefaragni a légellenállási együtthatóból, az első lökhárító tisztességes magasságban van, nincs alatta semmi, amit alkalomadtán letéphetünk egy trágyamód elhelyezett járdaszegélyen, amelyből nincs két egyforma ebben az országban.
A reneszánsz és az impresszionizmus kedvelői odabent, a beltérben persze azonnal szörnyethalnak, de a kubistáknak tetszeni fog a középre helyezett műszercsoport a kidülledő középkonzollal és az ebből kinyúló nyelvbe állított váltókarral. Előbbihez annyit még hozzátennék – üzenve a Középre Helyezett Óracsoport Ellenes mozgalomnak –, hogy ha jól csinálják, semmi gyakorlati hátránya a kormány mögöttihez képest. És a Toyota jól csinálta. Ha nem jól csinálta volna, visszahívja mindet, ahogy szokta, ha valami gond lenne. Jut eszembe: gondolkodtak már azon, hogy vajon a többi gyártó, aki mondjuk ugyanattól a beszállítótól kapta ugyanazt az alkatrészt, az mit csinál ilyenkor? Mert van olyan, nem is egy esetben.
Mi kerül ezen a fotelon 7,2 millió forintba? – tehetnék fel a kérdést, miután beültek. Attól eltekintve, hogy Magyarországon a japánautó sosem lesz olcsó, az biztos, hogy nem a szemkápráztatóan értékes és drága beltér. Itt is ugyanaz a célszerű – ugyanakkor nagyon átgondolt – egyszerűség tapintható, amit a külső esetében már sejtettek. Egyszínű, habosított műanyag váltakozik ugyanolyan színű keményebb műanyaggal. Nincs világos bőrkárpit, csillogó króm, ellenben vannak jól ismert gombok és kapcsolók, melyek húsz évvel ezelőtt is ugyanúgy tették a dolgukat, mint ma. Vannak hibátlan illesztések és feszesen a helyükön tartó beltéri elemek (egy új Fiesta van nálam, onnan tudom, hogy ez még egyáltalán nem megszokott), minimális a kezelőszerv-cunami, minimális az inger, ellenben minden, amihez nyúlunk nagyon-nagyon finoman pöccen-mozdul. Az ördög a részletekben rejlik.
