Igazából a belseje is tetszett. Nem volt bőrös (az extra), de az ülés jól tart, a kormányt élmény megfogni, sőt, még a középállást is megjelölték rajta, pirossal. Az RS Monitort, vagyis a keresztgyorsulást, köridőket mutató nyalánkságot kihagyták a tesztautóból, ez további 75 ezres tétel. Ha nem is túl flancos, de a szép az RS belseje, itt-ott piros betétekkel, Renault Sport feliratokkal, satöbbi, és a minőségével sem kötekednék sokat. Talán amikor egy-egy húzós kanyarban az ember a térdével nekitámaszt az ajtópanelnek, az kissé szánalmasan nyöszörög, és a váltó karjának lehetne igényesebb a gombja. És talán lehetne gyorsabb a fedélzeti elektronika néhány funkciója, például már lekapcsoltam a tompítottat, de érezhető késéssel hagyja abba a sípolást. Ennyi. Ez a mostani Clio jó autó, ha azt a hibáját elnézzük, hogy nem hatalmas. Hisz kiskocsi.
Mi egyébként is egy fura kivitelű RS-t kaptunk, amely ugyan az alap sportfutóművel érkezett, és nem azzal, amit Cup alvázként (esküszöm) jelölnek az extralistán. Ez a Cup csomag része (340 ezer ropi), amiben a piros féknyergek és a fekete 18-as felnik is benne vannak – a tesztautón is rajta voltak, holott elvileg ilyen félmegoldás nem rendelhető. Mindegy, a Clio RS-nek alapból is szenzációs a futóműve, és szerintem napi használathoz ez az optimum. Hogy miért? Azért, mert valamilyen ködös lengéscsillapító-megoldással elérték, hogy tényleg csak a rettenetesen megsüllyedt csatornafedeleken mozdulnak meg az amalgámtömések, amúgy teljesen elviselhető. Gondolom a Cup a gyökértömést is kirázná a magyar utakon. Fogastól.
Nem mondom, a kormányzás lehetne egy kicsit izmosabb, mármint olyan értelemben, hogy az ember dolgozzon többet és a szervo kevesebbet, a Cup-verzióé állítólag ilyen. Így sem rossz, nagyon pontosan követi a Clio, amit szeretnénk, kicsit billen, nem kenődik, kis gázelvétellel finoman megindítja a fenekét, de nem válik ijesztővé vagy veszélyessé. És bár a korábbi RS külön elforduló csonkállványát is elfelejtették, a turbómotor ereje ennek ellenére sem cibálja vészesen a kormányt az ember kezében. A fék bivaly, tényleg, ha valamit, hát futóművet csinálni tud a Renault.
Igazából motort is. Persze ízlés dolga, én kedvelem a turbókat, de ebben a műfajban is vannak óriási különbségek. Például a régi T5-ös Volvók folyamatosan vadultak, ahogy nőtt a fordulatszám, és úgy sietett egyre jobban a mutató a pirosba. A Clióé nem ilyen, egyetlen nagy fennsík a nyomatékgörbéje, ha kikerültünk az alsó erőtlen zónából. És utána megy. Pont ugyanúgy. Végig.
Nem is csodálom, hogy egy sípoló hang emlékeztet a felkapcsolásra, mert úgy zavarod bele a leszabályzásba, hogy észre sem veszed. Illetve zavarnád, mert úgyis felvált. Még Race módban is, ami furcsa – már csak ezért is könnyű gyűlölni ezt a váltót. A motorból a motorhang lemaradt, legalábbis az utastérben nem sokat hallani belőle, kintről azért elég jó szól a rendszer Race módban, amikor visszagangol a váltó. Sőt, még felkapcsoláskor is. Azonban ha tényleg RS-ként használjuk, pontosan ugyanúgy 10-12 litert kajál, mint az elődje, direkt visszakerestem a tesztünket. Igaz, ezzel tojásokon lépdelve akár a 8,5 is elérhető országúton, de ehhez nem kell RS-t venni 6,4 millióért. vagy tévednék?
Szóval zavarba jöttem a végére. Egyértelmű, hogy a Clio RS-nek szinte örökölt hely járna a kis forró ferdék trónusán, ha nem teszik bele ezt a váltót, amit talán a váltófülekkel jó használni, de inkább sehogy. Ugyanakkor itt egy autó, ami a futómű képességeihez képest szinte extrém jól rugózik, gyors, mint a nyavalya, még a nagyobb turbódízeleket is letúrja a pályán. Még csendes is. Szóval elbizonytalanodtam, hogy netán ma már egy ilyen autónak inkább valamiféle túlhúzott granturismónak kéne lennie? Műszaki értelemben ezt jól oldották meg, de valahogy kéne bele egy kis getuppaaaaaaaaaa.
