Veterán-összehasonlító: Mercedes-Benz 230.4 (W115), BMW 518 (E12), Peugeot 504

Még hogy veterán!

Mint a selyemfátylat ráhullajtva kettévágó penge, olyan éles a különbség a Mercedes és a BMW között. Az állólámpás vaskos, ódon hangulata után az 518-as egy vagány, újkori cucc, már a banánzöld színén is látszik. Műanyag rács, kupakos felni, pucsító far: egy hetvenes évekbeli esetlen felnőttfilm hőse lehetne. De beleülve egyáltalán nem esetlen, sőt. Elképesztően friss, újautós hangulata van, semmi olyan nem történik, ami régi autókban szokott.

Bár mindhárom szedán kivételesen jó állapotú, és közel vannak ahhoz, amilyenek új korukban lehettek, van egy olyan sejtésem, hogy a BMW a restaurálása óta eltöltött néhány évben egyszerűen tökéletesre csiszolódott, nem utolsó sorban a műszaki részletekre kínosan ügyelő tulajdonosának köszönhetően. Olyan hihetetlenül feszes benne minden, hogy egy-két évtizedet bármikor letagadhatna. Ami egy autónál legalább akkora döbbenet, mint egy embernél.

A kormánya tele élettel, mintha csak feleannyit kellene tekerni rajta, hogy belibbenjen egy kanyarba, mint a Mercinél. A korszaknak megfelelően kicsit himbálódzik a futómű, de a parancsokat százszor készségesebben hajtja végre, még ha ugyanakkora szigorral is. Lehet, hogy nem tud gyorsabban kanyarodni, de elhiteti velünk. Lehet, hogy nem húz jobban a motor, de kéri, kívánja, hogy pörgessék, és négyhengereshez képest pimasz eleganciával forog el, amíg csak szeretnénk.

Próbáltam már jó néhány M10-es kódra hallgató BMW-motort, a saját 02-esemben is ilyenek voltak, több is, de ennek a sima járása, rezgésmentessége meglepett. Mielőtt kipróbáltam, kicsit lesajnáltam a négyhengeres 5-ösöket, de ez megtérített. Lehet, hogy a nagyobb kasztniba másképp építették be, lehet, hogy ez egy különlegesen jól sikerült felújítás, de annak ellenére, hogy ez a legkisebb motor a három közül, mindössze 1,8-as, nem érezni gyengének. Vidáman viszi a bódét, szorgalmasan gangolgatunk, és egy perc után észre sem vesszük, hogy egy veteránban ülünk. Hiszen ez mindent szinte olyan jól csinál, mint egy bármilyen fiatal használtautó.

Azért ha körülnézünk, arcon csap a hetvenes évek hangulata. A kedvencem a középen kitüremkedő fűtéskonzol brutalitása. Nagy, kerek gombok, középen egy bordázott tekerentyű egy akkora dobozban, mint más autóknál a műszeregység. Egy lehelettel egyszerűbb, olcsóbb kivitel, mint a Mercinél, de még így is bőven átlag feletti a minőségérzet. A műszerfal akkoriban avantgárd lehetett, feledtette az egyszerűbb kárpitokat.

Vezetve a BMW-t, magamba szívva az agilitását, érezve az akarását, és felfogva, hogy tulajdonképpen egy tíz évvel későbbi autót építettek meg vele a bajorok, elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki is hezitált volna ez és a Mercedes között. Bár a technikájuk messziről nézve nagyon hasonló, mintha a világ két végén építették volna őket, nem Stuttgartban és Münchenben. Annyira más a hangulat, annyira más az élmény, hogy aki kipróbálta mindkettőt, azonnal tudnia kellett, melyik a neki való.

Ringass még!

Nem tagadom, elfogult vagyok az 504-essel, hiszen nekem is van egy. De még úgy is, hogy jól ismerem a típust, ez a metálzöld benzines elvarázsolt finomságával, precizitásával, eleganciájával. Földöntúli élmény, még csak hasonló autókat sem nagyon gyártanak ma már. Pedig ha szigorúak vagyunk, francia Mercedes ide vagy oda, konkurenseinél sokkal vacakabb benyomást kelt a Peugeot.

Ez a zöld egy elképesztően eredeti darab, sosem volt miszlikbe szedve, restaurálva, csak javítgatták, fényezgették, ami felbecsülhetetlen szerencse egy veteránnál. Mégis kicsit csálén áll egy-egy karosszériaelem, vannak bizony pontatlanságok a hézagoknál is, tipikusan franciás, na. A beltér még inkább az: a jobb oldalra szerelt indexkar mintha letört volna és üresen mozogna, pedig működik, a kesztyűtartó zárja jól áll, viszont vacakol, a fűtéskapcsolókhoz inkább nem is nyúlok. Nehéz eldönteni, hogy az aszalódó felületű kormány vagy a nyöszörögve mozgó tetőablak a mélypont az utastérben. Ez az érzésre másodpercek múlva széthulló szerencsétlenség volna a francia autógyártás csúcsa?

Rossz helyen tapogatózik, aki kérges szívvel a hibákat keresi az 504-esben. Talál majd bőven, mindig, mindegyikben. De huppanjon bele azokba a szivacsfotelokba, pöccintse be bal kézzel a németeknél még háromszor bársonyosabb járású négyhengerest, klattyintsa be csuklóból az egyest, és induljon el egy csodálatos utazásra. Minden út az lesz az 504-essel.

A Peugeot roppant furcsa tákolmány. A lényegtelen sallangok törékeny, vacak műanyagból készültek benne, de a mechanika még akkor is működni fog, amikor a csótányok már kipusztultak. Elég körülnézni Afrikában, ahová a legtöbb 504-est átmenekítették, amikor elérhető árkategóriába kerültek. Ott a mai napig sokkal durvább környezetben használják ezeket, mint amire mi itthon panaszkodunk.

Pedig egy csomó modernebb holmi van benne, mint a két németben: fogasléces a kormányműve, alumínium házas a diffije, nem csak a váltója, és négy tárcsafékes, ami a BMW-nél például nem volt magától értetődő. Mindezt egy régi vágású, torque tube-os felépítés köré rittyentették, ahol a váltót és a diffit egy merev cső köti össze, amiben vékony, kardánt helyettesítő tengely fut. Bizarr, de az idő igazolta, hogy működik.

Nem is akárhogyan. Lehet panaszkodni a lakberendezés minőségérzetére, de a váltó fantasztikusan precíz, mindemellett olyan könnyen mozog, hogy ösztönösen két ujjal kapcsolgatjuk. A németek utána szörnyű nehézkesnek tűnnek. A fékpedál is legalább olyan határozott, mint az etalon-Merciben, a kormányról meg mondjuk azt, hogy tökéletesen illeszkedik a lezser hangulathoz. A létfontosságú szervek mind végtelenül masszívak, csak a körítés sikeredett kicsit slamposra.

Mindezt elfelejtjük, amint útnak indulunk. Egyetlen mozdulattal hátracsapjuk a tetőablakot, ami gyakorlatilag minden 504-esben benne van, egyest kapcsolunk, ráengedjük a kuplungot, és finoman megsüllyedő farral elemelkedünk a 2013-as kemény realitástól. Úthibák nincsenek, csak ringató gödröcskék, rohanni is csak az őrültek rohannak odakint, mi fenségesen siklunk. Nem érdekes, hány a lóerő a kétliteres motorban, mert utazni bőven elég, az sem számít, hogy a BMW-s dupla tempóval seder a kanyarban, amikor éppen lenyomja a Mercist, mert mi senkit nem akarunk lenyomni.

Csodálatos nyugalmat áraszt a Peugeot. Nem azt a fajta nyugalmat, mint a BMW, amelyik azt súgja a füledbe, nincs ellenfél, nem is olyat, mint a Mercedes, amelyik azt mormogja, hogy a legsűrűbb aknamezőn is átvisz, mert nincs, ami tönkre tudná tenni. Az 504-esben a világ csak díszlet, semmi versengés, semmi komolyság, magasról fütyülünk az egészre.

Mindenkinek a magáét

Aki idáig kitartott az olvasásban, valószínűleg rég tudja már, melyik lenne neki való, melyiket tudná legjobban szeretni, fölösleges is rangsorolni. Akit levesz a lábáról a sajátos, felsőbbrendű Mercedes-élmény, imádni fogja, amit a pénzéért kap. Veteránnak, hobbiautónak mindenképpen benzinest vennék belőle, úgysem az számít, mennyit iszik, és sokkal élvezetesebb, elegánsabb, finomabb - autónak egyszerűen az a jobb. De itthon történelmi okokból persze a dízelek vannak túlerőben, mindenki azokat ismeri, és talán azok idézik fel leghitelesebben a régi emlékeket: ez is döntő lehet. Az öregautós élményt, a gépészkedést mindenesetre egyértelműen a Merci hozza a legjobban a hármasból.

Ellentéte a BMW, vele nem kell küzdeni, veteránnak mondani is csak a kora miatt lehet. Remek autó, még a négyhengeres motorral is, amit nem hittem volna. Alkatrészt legalább olyan könnyen kapni hozzá még, mint a Mercedeshez, és ha nem is örök életű, roppant megbízható a technikája. Az 5-ös ráadásul talán a legkevésbé népszerű BMW, ezért nincs akkora ára, mint mondjuk egy hasonló korú 02-esnek.

A Peugeot pedig egy igazi ritkaság, alig találni belőle itthon szép állapotút. A fenntartásához szükséges fogyó, kopó alkatrészeket még viszonylag könnyű beszerezni, a restaurálását viszont csak profiknak ajánlanám. Nem is kell, mivel tőlünk nyugatabbra sem ölnek érte, ezért viszonylag megfizethetők a szép darabok is. Ő egy különleges zamatú darabka múlt, amin szívesen elnyammog az a néhány elvetemült, aki feltétlenül ilyet akar.