Fiat Grande Punto 1.4 16V - 2006.

Az ilyen igéző szépségre szokták lányoknál azt mondani, vigyázzon, nehogy a testével keresse meg a pénzét. Ha valaki szavakban mondaná el, hogy csücsörítő, króm grillrácsos retró Maserati-orr, csodálkozó manga-szemek és pucsító, felhúzott szoknyás far, azt mondanánk, ez a legalja. Kínai gagyi. Mégis: ha ránézünk a Grande Puntóra, nemtől függetlenül könnybe lábad a szemünk. Még így, közel tíz év után is.

Csak az idő tudja eldönteni, valójában mennyit ér egy dizájn. Hiába ereszkedik térdre egy adott forma előtt a bemutatón testületileg a teljes szaksajtó; ha két év múlva elfárad, már a fészlift sem segít. A Grande Puntót nem gyanúsíthatjuk ilyesmivel, hiszen a megjelenésekor alaposan körbenyálazott törpe Maseratinak már a krómbajuszos, Evónak csúfolt frissítésénél is zokogva sírtak a dizájnbubusok, hogy kár volt, és tényleg: az eredeti még ma is ugyanolyan frissnek hat, mint a 2005-ös premierjén.

Giugiaro olyat alkotott vele, hogy őszintén remélem, már belekerült a vonatkozó szakirodalomba. Négy méteren, ilyen tömpe orral, ekkora magassággal, ráadásul ötcsillagos törésteszttel túlzás nélkül michaelangelói zsenialitásról beszélhetünk. Ja igen, ő is olasz volt. Sokan elmondták már előttem, a csodálatos kisautóiról híres Fiat ezzel a Puntóval talált vissza klasszikus értékeihez, minden tekintetben.

A Grande nem csak eposzi jelző. Minden előtte Puntónak hívott autónál nagyobb – ötajtósként simán elmegy családi válságautónak, de a használttesztre kölcsönkapott háromajtós változatban is elfér négy közepesen kompromisszumkész felnőtt. Ezt a fekete 1,4-est pont gyerekhurcibálásra használták, második autónak, mielőtt nemrég jelenlegi tulajdonosához került.

Korai évjárat, 2006-os, viszont a kilométerszámláló még nem érte el a 90 ezret. Az a 16 szelepes motor van benne, mint az isteni Panda 100 HP-ben, csak itt néhány lóerővel kevesebbet vallanak be. Hatgangos a váltó, egyébként is rendesen meg van tömve extrákkal, klímától multikormányig mindent beleraktak, ami egy kisautóban kell a boldogsághoz. Tökéletes konfiguráció, le kell csapni az ilyenre, mondanám én is a papírforma alapján.

A fekete kisautó kasztnija ráadásul annyira egyben van, hogy elektronmikroszkóppal kell keresni rajta a karcot. Nemhogy törésnyom nincs rajta, de nem mattulnak a lámpatestek sem, sőt, még a gyári dísztárcsái közül is csak az egyikből hiányzik egy kiharapott darabka. Ezek a felpattintható műanyak sapkák az oszlopra szerelt visszapillantókkal együtt különben is különdíjat érdemelnek a dizájniskolában.

Odabent kevésbé derűs a hangulat. A Grande Punto beltere újkorában is megosztó volt, nullkilométeren is érezni lehetett rajta, nem az örökkévalóságnak tervezték. A kívülről közel szalonállapotú kis fekete háromajtós igazolja a sejtést. Az üléstámla oldalsonkája kezd felfesleni, a kormány háromnegyedéről lehámlott már a fényes felső réteg, le is rántották a maradványokat, így nem feltűnő. A kopogósnak kikiáltott sprőd műanyag felett ezzel szemben nyom nélkül telt el az elmúlt nyolc év.

Nagy flash volt annak idején a többszínű belső, igazi kis luxusautónak tűnt vele a kis Fiat. Még piros műszerfalbetéttel is árulták, ehhez képest visszafogott a lakkfekete külsőhöz elegánsan passzoló bézs dekor. A műszerfalon jó ötlet volt a világos szín, gyakorlatilag kopásmentesen megmaradt, viszont az ülések gyászosan néznek ki. Foltosak, kopottak, nyúzottak. Nem véletlenül emlegetjük unásig, hogy a világos belső vidám, de érzékeny: ehhez is ipari gép kellene, ha megint vissza szeretnénk hozni gusztusosra. Az egykor bravúros belsőépítészet a szerencsétlen anyagválasztás miatt sajnos csúnyán öregszik.

A kormány mögé ülve a korai ötcsillagos töréstesztes autók tipikus tankszerűsége fogad. Olyan vastagok a tetőoszlopok, hogy egy ipari csarnokot is elbírnának, és hihetetlen messzeségben végződnek előttünk; elámulunk, hogy lehet ilyen hosszú egy műszerfal. Tetézi a bajt, hogy – valószínűleg a merevség érdekében – ipszilonban ágazik el az A oszlop, amit kívülről sikkes kis háromszögablakkal kasíroztak, belülről viszont úgy tűnik, mintha egy lőrés mélyén ülnénk. Szemellenzős a kilátás, városi forgalomban észnél kell lenni, hogy ne bújjon el a kitakart részen egy óvodáscsoport. A kormányon a két kiálló dudor első fogásra furcsán nyomja a tenyerünket, de ez csak szokatlan, nem kényelmetlen. Kisautóhoz képest nagyon emberi pózban lehet vezetni – kinézem belőle, hogy hosszabb utakon sem gyötri meg a sofőrt.

A motor az első perctől kezdve levett a lábamról. Majdnem ráindítottam a járó motorra, annyira hangtalan az alapjárat, és rezgések sem jutnak be az utastérbe. Nem túlzok, egyáltalán nem. A váltó is mesés, határozottan huppan be a fokozatokba, tökéletes szinkronnal. Ahogy nekiindulok a városban, pillanatok alatt felgangolok hatodikba, hatvantól simán elbírja a 16 szelepes motor. Nem tudok betelni vele.

A következő sokk akkor ér, amikor ránézek a fogyasztásmérőre. Hat liter? Ez akkor is szenzációs, ha papásan közlekedtek vele. Ha sietni kell, az 1,4-es vidáman zizegve leforog a fordulatszámmérő végéig, ahol mellesleg nincs piros mező, de még jobban szereti, ha finoman dünnyögve kóricálunk kétezres fordulat környékén. Itt, ugyanúgy, mint alapjáraton, szinte teljesen hangtalan. Beleszerettem ebbe a motorba, mestermű. Pont ez kell egy ilyen háromajtós szaladgálósba, takarékos, nyomatékos, de bírja a tiprást is.

Szomorú viszont, hogy 90 ezer kilométer alatt elfogyott alóla a kuplung. Érezni a lenyomásra egyre keményedő pedálon, hogy már a végét járja, és a tulajdonos szerint néha nehezen is veszi a fokozatokat. Nyilván felhasználófüggő, mennyit bír egy kuplungszett, semmiképpen nem adnék emiatt fekete pontot a Puntónak.

Inkább azért írnék be az ellenőrzőjébe, mert teljesen érzéketlen, túlszervózott a kormánya. Amíg meg nem szoktam, egyenesekből raktam össze a kanyaríveket, mert nagyon kevés visszajelzést ad – korai elektromos szervó. Elképesztő, hogy még ennél is tovább lehet fokozni a rásegítést egy gombbal a műszerfalon, ha mindenképpen egy ujjal szeretnénk beparkolni. Utálom a sztereotípiákat, de ezzel nyilvánvalóan a női ügyfeleknek próbáltak kedveskedni.

A futóművön is érezni, hogy nem sportolásra találták ki. Alapvetően csak dicsérni tudom ezt a filozófiát, hiszen egy átlagos Punto-tulajdonos szerintem szökőévente egyszer kóstol bele a négyezres fordulatszámba, és a gumik tapadáshatárát se térképezi fel poroszos precizitással, szándékosan legalábbis biztosan nem. De a Punto bóklászása az úton nekem kissé túl kelekótya, bár azt is érezni rajta, hogy 90 ezer kilométerrel maga mögött már veszített eredeti feszességéből, még ha sosem volt egy antilopot üldöző gepárd.

Összességében meglepően felnőttes autó a Grande Punto, érzésre, főleg a hátsó ülésen mintha egy-egy centivel nagyobb is lenne kategóriatársainál. Nem kell elbújnia egy kortárs Clio mellett, de ha nem annyira fontosak a centik, én azért elgondolkodnék egy Fiestán vagy egy Fabián, ha ehhez hasonló, viszonylag fiatal kisautót keresnék. Annyira ugyanis nem olcsók a Grande Puntók.

Egymillió alatt nemigen találni, amit érdemes lenne megvenni, inkább rá kell még dobni egy-két százast. Persze, csinos kis autó, valószínűleg ezért tartja ennyire az árát, de abból kiindulva, hogy ez a valóban 90 ezret futott háromajtós pazar külseje ellenére már több ponton is kissé megereszkedett hatást kelt, nem tűnik egy problémamentes típusnak. Népítélet-átlaga 7,41, ami a Fiat 6,99-es összesített eredményénél jobb, de azért nem túl fényes. Érdemes keresni egy jó szerelőt, mielőtt Puntóra adja a fejét az ember.

Bár nem próbáltam a gyengébb motorokat, a 8 szelepes 1,2-es erőtlenségére sokan panaszkodnak, és a JTD is súlyos rizikót rejt. Különben is, ha itt van egy ilyen remek 16 szelepes 1,4-es, ami elmegy 6 liter körül, minek kockáztatni? Én biztosan nem gondolkodnék, ilyet keresnék. Végül is, még ha kicsit vacak is a belseje, kárpótlásként olyan szédítő dizájnt kapunk, aminek a konkurensek a közelébe se érnek.