Valamit visz a víz

Teszt: Mini Clubman Cooper S – 2015.

2015.11.09. 06:17 Módosítva: 2015-11-09 08:43:09
A Clubman láttán minden eddiginél élesebben körvonalazódni látszik a kérdés, érdemes-e ennyire túlerőltetni még a Mini arculatot… a Mininek? Máshogy fogalmazva: mi ez a Clubman? Mert még nem autó, de már nem Mini, az biztos. Ettől még jó, hiszen milyen is lenne.

Emlékeznek még a zöldalma-kultuszra? Aki még nem volt tudatánál a nyolcvanas évek elején, azoknak talán nem árt elmesélnem. Tudom is én, melyik higiéniai márka, talán a Fa laborjaiban sikerült kikotyvasztani akkoriban egy eszeveszetten hiteles zöldalma-illatot. Mintha egy vödör friss zöldalmát valami trükkel egyszerre sikerülne meghámozni, s a felszabaduló szagmolekulákkal teli küblit azonmód a fejünkre húznánk. Akkora felfedezés volt, hogy az az egyféle zöldalma-illatú szappan később egész termékcsaládhoz vezetett, lett belőle tusfürdő, sampon, habfürdő, franc tudja még, micsoda. Aztán a szagmintára az egész ipar rákapott, a többi gyár is kihozta a maga zöldalma-variációját, még mi, magyarok is élvezhettük talán a Caola-féle teljes gyümölcsös családot. Úgy bizony, próbálkoztak egyéb illatokkal is, őszibarackkal, eperrel, dinnyével, ha jól emlékszem. De a zöldalma mindent vitt.

Eleinte borzasztóan élveztem, még talán a tíz évvel korábbi nagy kedvencemnél, a banánízű Blendi-fogkrémnél is jobban. Olykor órákat hevertem a kádban, hogy a pórusaim beigyák az zöldalmalét, hogy minél tovább én magam is fán lógó gyümölcsnek képzelhessem magam. Aztán, amikor már minden osztálytársam ilyen szagú lett, és egy egy hétfő reggeli jelentés alatt már éppen azon gondolkodtam, vajon hol szüretelnek almát a Felszab tér környékén, hirtelen rohadtul meguntam. Azóta is szkeptikus vagyok minden gyümölcsillatú vegyszerrel, pedig eltelt harminc év. Pedig zöldalmás tusfürdő ma is van.

A fenti a Minire ugyanígy igaz. Amikor kijött az első új Mini, fanyalogtunk ugyan, hogy térfogatra kétszer akkora, mint az eredeti, hogy kicsit olyan, mintha valaki jó érzékkel, a régi Mini pontos ismeretében alkotott volna egy csodás utánérzést, majd gyártáskor véletlenül botoxszal kenték volna meg a szerelőrobotok fejeit. Az egész olyan túldimenzionált lett. De a kevésbé cinikus másik felünk imádta – az az első új Mini annyira más volt, mint a többi autó (leszámítva a vele egykorú Suzuki Swiftet), annyira emlékeztetett a régire, annyira vagány volt az ezernyi egyedi módosítás, amit rendelni lehetett hozzá, hogy megbocsátottuk neki azt a kis testi burjánzást.

Még a Clubman verziónak is örültem: igaz,  valójában nem a Clubmant, hanem az eredeti Countrymant utánozta, hiszen régi-Miniológiában a Clubman a fura orrú, és nem a fura farú Mini volt, de az egésznek a kreténsége szintúgy csodásan idézte a régi Mini szellemét: anno a faváz-utánzat, most az aszimmetrikus ajtókiosztás (bal oldalon egy nagy, jobb oldalon két kicsi, szárnyasajtó), a deszakalap-szerű tető, minden. A szűkössége miatt ugyan használhatatlan volt, mint családi autó, vagy kombi, de úgy gondoltam akkor, a stílusnak tartozunk ennyivel.

Csak közben megint eltelt néhány év, és ahogy a zöldalma illat is uncsivá válik, egy régi autóról közepesen rosszul lekoppintott új autónak a szinte változatlan harmadik generációja is megunható. Pláne, ha az eredeti egyre halványuló emlékéről mind vékonyabb szikékkel újabb és újabb bőröket próbálnak lenyúzni – remélem elég egészséges képzavar. Az új Countrymanre, Pacemanre és egyéb nyögve született variánsokra gondoltam, ha nem esett volna le valakinek.

Eleve: egy Mininek nevezett autónak szerintem nem szabad sportautósan megdönteni az orr-részét, mert csúnya lesz. Ez a harmadik generációs Mini-orr viszont már kezd olyan lenni, mint valami puskagolyó. Nem tesz jót az sem, hogy az új Clubman ijesztő két mázsával nehezebb az eggyel korábbinál – egy olyan korban, amikor minden autó egyre könnyebbé válik, s a gyártók már amiatt is pironkodnak, ha a több funkciót, nagyobb belteret és teljesítményt felvonultató új modelljük épp csak tartani tudta a súlyát, s nem ment lejjebb. Bizony, az új Clubman igazi nehézsúlyú bombázó lett, közel 1,4 tonnás.

Alapjain a BMW 2-es Tourerrel közösködik, a két kocsi tengelytávja tehát azonos (majdnem 2,7 méter), a hossza pedig 4,25 méter, tehát egy jó arasszal tovább tart a faltól mérve a Fiat Multiplánál. Ezen már semmi se mini. Legfeljebb Mini. E méret- és tömegnövekedés, illetve a korábbi, 1,6 literes, benzines turbómotor kombinációja nyilván képtelen lett volna elegánsan viselni a Cooper nevet, ezért az új sokkal nagyobb, kétliteres blokkot kapott, természetesen szintén turbóval és 192 lóerővel. Ennyi póverrel már közel másfél tonna is tud csípatni.

7,1 másodperc alatt érkezik a sebmérő mutatója a százas osztásra, aki tehát leáll egy ilyen krómozott bucival egy tízéves Bangle-740i, vagy egy akkori 530i ellen, simán lehet, hogy nyer. Rosszul tehát nem megy, pláne ha a 230 km/h-s végsebességet is bedobjuk a latba. Lehet, hogy hájban nem szegény az új Clubman-Cooper, de vérben sem. Csak ötletben.

A Mini sokba kerül ahhoz képest, mennyire praktikus, de ahhoz képest is, hogy mennyire megy jól, hiszen egy kompakt GTI-vel sokkal kevesebb pénzből megvan ekkora menés. Nem árt tudni: a felárat a BMW-gyártás és a divatosság miatt fizetjük. És ahogy a nők jó része is utálja, mégis felveszi a magassarkú cipőt, mert jobb benne a lába, a Mininek is elnéz az ember egy kis kényelmetlenséget, de a vagányságot elvárja tőle. Még sok kényelmetlenséget is elfogad tőle. Nos, itt lő mellé az új Clubman.

Mert a réginek ott volt az a kretén ajtóképlete, az egyik-oldalon-egy-másik-oldalon-kettő fajta. Rohadtul nem volt praktikus, mert drága, komplikált szerkezet kellett a megvalósításához, agyon kellett erősíteni a karosszériavázat, hogy jól teljesíthető legyen vele az Euro NCAP, ráadásul pont az angolok (akik kitalálták a Minit) olyan autót kaptak vele, amelynek a hátsó üléseire csak a forgalmas utca irányából lehetett beszállni – tükrözött kivitel ugyanis nem létezett belőle. Persze, ki akart volna beülni hátra, hiszen hiába volt valamivel hosszabb a normál verziónál a Clubman, hely így sem akadt benne a második sorban. Szűk, pici, felhasználó-ellenség, drága autó volt, de aranyos, vicces, egyedi is, tökéletesen megértettem azokat, akik kiadták rá a pénzt. Az embernek vannak gyenge pontjai, és a Mini Clubman jó sokat megnyomkodott belőlük.

Mostanra mi maradt? Négy hagyományos oldalajtó, egy döntött orr-rész, egy bután túlhúzott két kerék közti karosszériaszakasz (mint tangóharmonika az öreg Tabányi kezében egy hosszabb futam elején) – és helyszűke...

Bizony, hiába 3,5 centivel nagyobb a tengelytávja a köztudottan tágas Golf 7-esénél, ettől még a Mini Clubman korántsem lett tágas, legalábbis hátul. A 187 centis énem mögé beülő alteregóm térde a támlának szorul, lábfejem kalodapozícióban az első ülés alatt, igaz, legalább a fejem nem ér a plafonhoz. Javulás van, mert a korábbiban itt egyáltalán nem lehetett elférni, ebben a mostaniban pedig kényelmetlenül azért el lehet, de ha belegondolok, hogy az eredeti, parányi Minibe simán be tudtam ülni hátra... hát, nem érzem úgy, hogy fejlődött volna a világ, legalábbis ezen a téren. Téren, értik...

De a csomagtartó legalább érezhetően nagyobb lett, bár kategóriahatár-feszegetésről azért szó sincs: a 100 liternyi hozadék 360 literre lett elegendő, ami most nagyjából egy erős szegmensátlag. Az egyetlen igazi design-ínyencfalat itt, az 1250 literig bővíthető csomagtartó környékén bukkan fel a kocsin: az oldalsó szekrényajtó átköltözött ide, a hátfalra, ezért az új Clubman fara a furgonok (és a régi Countryman) stílusában, kétfelé nyílik.

Először a jobb szárny kattan fel a kilincs rejtett nyomógombjának, vagy a távirányító billentyűjének nyomására, illetve a lökhárító alatt lengetett láb érzékelésére is, aztán lehet utána nyitni a bal szárnyat. Bár az ajtócskák aprók, a mechanizmusuk – rejtett gázrugó, masszív zsanérok, vaskos, jól szigetelt kábelátvezetések – igen komplikált. Lám, egy divatos gegre mennyi pénzt el lehet költeni, igaz, legalább maradt egy egyedi vonás, ennyi kell. A gyártónak drága volt ugyan, de hidd el, azért még bőven keres majd rajta. Azaz rajtad.

Nem is a régi, kedves mackópofa helyett az újnál megkapott, ledes karikákat hordó, lapított, vicsori mélytengerihal-ábrázat vette el a leginkább a kedvemet az új Mini Clubmantől. Még csak nem is a hatalmas, aránytalanul nyújtott karosszéria. Hanem a fara. Ki az a beteg elme, aki kitalálta, hogy az alaktalan hátsólámpákat vastag krómkerettel kell kiemelni? Jöjjön elém, hadd ütögessem fejbe egy pi-vizes palackkal. Olyan így az autó, mint amikor Medveczky Ilona egy különösen sok altató dacára is átalvatlan éjszaka után masszívan kifesti magát fémes hatású festékekkel, hogy ne tűnjön annyira karikásnak a szeme. És épp az ellenkező hatást éri el.

Tényleg nyomasztó az egész, mint valami partra vetett, a Mariana-árok sok ezer méteres rejtekéből felbugyogott ismeretlen lény, amelyet nem arra szánt a jóisten, hogy tűző napon, kötélidegzet nélkül szemlélgessék mindenféle jöttmentek. Nem segítenek a taszító látványon a szériában 17 collos felnik, a fekete kerékjárati ívperemek, a látványosan növekvő Mini embléma sem – az ember egyszerűen csak vágyik a korábbira.

Minderre a sirámra azonban paplant borít egy beülés. Jóval igényesebbek lettek az anyagok, minden felület puha, s inkább matt, mint fényes, de szépek a betétek is. Elöl szellős az utastér, igaz, ezzel az eredeti új-Mini kuckós hangulatának annyi lett, de legalább az ülések baromi kényelmesek. Maradt a meredek szélvédő – bár már egyre döntöttebb –, a messze a homlokunk elé belógó tető – nem szabad nagyon begurulni a kereszteződésekbe, mert nem látjuk tőle a közlekedési lámpát –, a hatalmas, központi műszerelem – ami régen a sebességmérő volt, de ma már nagy LCD és egyéb kezelőcuccok laknak benne –, a szellőzőrendszer alatti billenőkapcsolók, illetve a buciközepű Mini-kormány. Az egész nagyon jól néz ki, a legkisebb kiragadott részletből, de sötétben, hunyorított szemmel is összetéveszthetetlenül minis – és bloody gorgeous.

Csikós Gabi barátom nézetét vallva az autókról – „kellene a műszerfalra egy modell, mert én úgysem látom soha, miben ülök” – azt mondom ezek után, hogy letojom, milyen a Mini kívülről, van rajta elég króm-szirszar, hogy irigyeljenek, ha esetleg ilyen céllal vettem. De legalább bent fényévekkel jobb, mint a korábbiak, ez már igazán igényes, felső osztálybeli cucc.

Menni vele meg... Úgyis tudják, hiszen nem volt még olyan Mini a világ történelmében, ami ne csalt volna két csepp vízben oldódó instant vigyort a vezető arcára. Isteni.

Az a 192 lóerő nem viccel, viszi az autót, mint lavina a szörfboardost. A korábbi egyhatosnál sokkal mélyebbről, a gyomor aljából indul a gyorsulás, aztán az egész dolog megállíthatatlan. Az előadás szépen eltart hatezer fölöttig, de addigra már meglehetős a zaj: valahol 4000 táján megszólal a szívóoldal, aztán a kipufogó, a végén már a mechanika is vonyít. Nem éppen a korai, kompresszoros Mini Cooper S csigolyán végigfutó mechanikus darálása ez, de azért eléggé sportautós, nincs vele baj.

A kormány közvetlen, ahogy a márka autóinál megszokhatta mindenki, igaz, ennél a Cooper S sportkivitelnél a gyorsító kerekek elrángatják az ember kezéből a volánt, mert 300 newtonméter és a fronthajtás kombinációja már a lángszóróval melegítjük a teát kategória. Masszív, kemény fékek, kőtömbszerű karosszériamerevség és egy omlósan finom, pontos váltó fúj valódi tejszínhabot a Mini-feeling torta tetejére, az élmény a megbízhatóan bizsergető és az addiktíven állatkodó közötti szinteket járja be.

Menetdinamikailag egy gramm baj nincs az autóval (az enyhe kormányrángatást leszámítva), csak a fordulókör. Szerintem a 22-es busz ennél ügyesebben kanyarodott vissza a Szilágyi Erzsébet fasorra a Moszkva téren, hiszen a korábbi, elfogathatatlanul nagy, 11 méteres átmérő még tovább nőtt: most már 11,3 méteres.

Stílusos, a gazdi jó ízlését kifejető tárgynak, ékszernek való guruló lénynek ez az új Clubman szerintem alkalmatlan – pedig a korábbi az volt. Rosszak az arányai, a szögei, a lekerekített részek átvették a szerepet a markánsságtól, a kretén, szerethető ötleteket felváltotta a praktikum, a karaktert adó finom fogásokat ügyetlenül elhelyezett krómplecsnikkel pótolták. A fara pedig... Egyszerűen vulgáris.

De mint élvezeti, érzékszervi szerkezet, legalább olyan jó, mint régen, talán még jobb is. A Mini-belső is beérett, most már látjuk, hogy úgy is tud hatni, hogy igényes anyagokból készül. A motor-váltó-futómű-kormány-fék ötszög továbbra is a kategória legjobbja, és végre tényleg van hely harmadik, negyedik, ötödik utasnak, sőt, némi csomagjuknak is, ami egyértelmű nyereség. De nevezzenek maradinak, sznobnak vagy divatmajomnak – minden pozitívuma ellenére sem kéne jobban, mint az előző. Vagy mint akár egy háromhengeres, alapmotoros alap-Mini a harmadik generációból. És ez baj.