Teszt: Suzuki Vitara 1.6 AT – 2015.

Amikor először találkoztunk vele, sejtettük, hogy szeretni fogják. Jó kategória, jó méret, jópofa. És ami legalább ennyire fontos: jó az ára. Nem mindig esik egybe az újság és a nép véleménye, de a ezúttal vállveregetősen, lapockán lapogatósan nagy az egyetértés. A Vitara hátán visszamászott a Suzuki a magyar eladási listák élére, még a Swiftet is kézen fogta, magával húzta.

Vicces, milyen apróságokon bukik meg vagy menetel mennybe egy-egy típus. Az S-cross nüanszokban különbözik a Vitarától, csak a pofája – hogy is mondjam szépen – ronda. Egészen biztos vagyok benne, nem azon a pár centin vagy forinton múlik, hogy a Vitara megszólította az embereket, hanem a kiállásán. Pedig a Vitara sem egy Bugatti Atlantic, ami a szépséget illeti, de nem bántja a szemet, és terepjárónak néz ki. Ennyi kellett, nem több.

Hogy igazából nem terepjáró, csak amolyan sétatéri keverék, amit crossovernek szoktak csúfolni, senkit nem zavar. Marcona pofával és nagy kerekekkel manapság bármit el lehet adni, összkerékhajtás nem is kell. Mondhatjuk divatnak, hiszen az, de a vaskalapos ellenzők gyűlölködése, mihaszna-kiáltása butaság.

Egyrészt egy mai crossover hasmagassága kábé ott van, mint a Zsigulié. Leszóltuk a Zsigulátort, hogy mivégre ez a magas építés? Na ugye. Egy mai átlagautó sokkal lejjebb van, bakhát se kell, elég egy komolyabb fekvőrendőr, hogy elhasaljon. Én azt mondom, egészséges, ha nem tolja egy autó maga előtt a port. Másfelől egy hórihorgas álterepjáróban ugyanakkora testhosszon több a hely, mert a lábak inkább lógnak, mint fekszenek. Szinte egyterű. Nem vagyok a kategória legnagyobb rajongója, de ezek vitathatatlan előnyök.

Amivel viszont együtt kell élni egy ilyen szabadidőautónál, az a tereptulajdonságok érdekében közepesen elrontott futómű, és a nagyobb fogyasztás, bár mindkét téren óriási előrelépések történtek a közelmúltban. Amióta a gyártók rájöttek, hogy fölösleges terepen jóra csinálni őket, lényegében személyautós futóművet tettek a nagy dobozok alá, a motort is lesüllyesztették a gépház mélyére, így már csak kicsit keményebb rugókat kell használni a magasabb súlypont miatt. Mint egy kombinál. És mivel nincsenek nehéz vasak, nem is zabálnak annyit. Legalábbis városban.

Ez a Vitara például 7,5-öt mutatott a teszthét végén, de sokat jártam 7 alatt is. Automata váltóval, 1,6-os szívó benzinessel. Döbbenet. Igen, az automata váltó az, amit eddig még nem kóstoltunk a Vitarában, és ez fontos extra. Aki automatát szeretne, annál például máris kiesett a Duster, de például Mitsubishi ASX-ből is csak a 2,2-es dízelhez lehet kapni. Szóval érdekes ez a váltó, pláne, hogy hagyományos, olajkavargatós (hidrodinamikus nyomatékváltós) hatsebességes, amelyet ványadt 156 newtonméter teker meg, amennyiben elértük a 4400-as fordulatszámot.

Ezért a bőgés: a váltónak egyszerűen muszáj visszakapcsolni, vagy kitartani a fokozatot, amíg csak lehet, különben csak vánszorgásra lenne képes a motor, így viszont vállalható a dinamika. Nem olyan vészes a zaj, csak a dramaturgia kedvéért játszottam ennyire rá, de kétségtelen, hogy betölti az utasteret, amikor említésre méltó gyorsításba kezdünk. Elfért volna még pár kiló hangnyelő anyag, vagy egy hatékonyabban tompító kipufogó, na. Meg egy kicsit nagyvonalúbban nyelő futómű, mert ez ugyan példásan stabil, és ügyesen kanyarodik, de az úthibákba kellemetlen zöttyenéssel zuhan bele.

De ezzel már túl is estünk a kritikán, mert a Vitarát amúgy szeretjük, és a váltó is igazából tökéletes, nem az ő hibája a zaj. Teszi, amit tennie kell. Gyorsan kapcsol, nem teketóriázik, sőt, még a kormányon markolászható fülekkel is elképesztő fürgeséggel lehet váltogatni. A motor adottságaiból kihozza a maximumot, és az üvöltő, rekedtes hangra is csak gyorsításnál kényszeríti, autópályán szépen leviszi a fordulatot, 130-nál alig 2400-ra. Együtt lehet élni ezzel a kombóval: aki lusta kuplungolni, tűrje a bőgést.

Hogy egyébként milyen a Vitara dízel-, benzines vagy turbómotorral, alaposan körbejártuk már. Én se tudok róla csúnyát mondani, hiszen igen jól eltalált olcsó autó. Igen, egy terepjárós kinézetű, négy felnőtt és némi csomag szállítására alkalmas autó 4-5 millióért ma már kifejezetten olcsónak számít. Annak is érezni a Vitarát, mégis tud valamit, amit sok más diszkontautó nem: nincs direkt elrontva.

Lehet, hogy csak a rosszindulat vagy az összeesküvéselmélet-gyártás ülteti el a gondolatot a fejünkben, de számtalanszor érezni, hogy egy-egy részletmegoldást szánt szándékkal tolnak el az amúgy remek autók előállítására képes gyártók. Ilyen a Duster ülése, a C-Elyseé középre rakott ablakemelő-kapcsolója, vagy akár az új 7-es BMW passzentos hátsó ülése. Nem azért ilyenek, mert ne tudnák megcsinálni, ahogy kell, hanem hogy legyen egyfajta tolóerő a cégcsoport drágább, nagyobb modelljei felé.

A Suzukinál ezzel szemben valahogy mindig azt érzem, megpróbálják a legtöbbet kihozni kis pénzből. Ennek pedig mindjárt más a hangulata. Persze, így is becsúsznak szerencsétlenségek, de a Vitarában a lényeges dolgok rendben vannak. Jó a mechanika, jók az ülések, a motor meg egyszerűen pazar. Igen, hangos, ami egy a szerencsétlenül sikerült dolgok közül, de csak ha nyektetjük, állandó tempónál már nem. A műanyagok is rémesen ridegek, még a műszerfal és az ajtókárpit tetején is, de ettől sem fájdul meg senki dereka, legfeljebb az akusztika és a minőségélmény csorbul.

Látszik, hogy szerettek volna kedveskedni abból a szűkös büdzséből, amit még Európa kulturális peremvidékén is hajlandók megfizetni. Puha tömést tettek az ajtó felőli könyök környékére, ahol pihenteti az ember a kezét. Igyekeztek a középső könyöklőnél is, de az sajnos túl vékonyra sikeredett. Lefordíttatták magyarra a központi érintőképernyő menürendszerét, hogy ne gabalyodjon bele az pusztalapajszecsődi bácsi a nagy tapizás közben, de a navigáció magyarítása már nem fért bele. Így a tarts balra utasítás helyett csak diszkréten pittyen. Először nem értettem, mi pittyeg random időpontokban az autóban, aztán némi nyomkodás után rájöttem.

Az érintőképernyő egyébként is kicsit ügyetlen, a csúszkás hangerőállítás egy közepesen zötyögős autóban nem szerencsés, egy pendrive lejátszásához pedig egészen fura, apró piktogrammok seregén kell átkardozni magunkat. Aztán nem mindig sikerül megjegyeznie, hol jártunk éppen a hanganyag hallgatásában, amikor kiszálltunk, ami egy félbeszakított Égéstér-hallgatás után fölöttébb kellemetlen. Szóval van néhány mélypont, de szerencsére egyik sem igazán bosszantó.

Ennél a hangzatos nevű, GLX 4WD 6AT Panorama felszereltségnél pedig egészen zavarba ejtő extrákkal lehet találkozni. Oké, a 2010-es évek slágere az ülésfűtés, ezt ma már mindenbe bepakolják, de a nyitható üvegtető azért nem általános a hasonló árú autók extralistáján. Végképp meghökkentő a radaros tempomat, amely ráadásul elég jól működik. Mindez nincs ingyen, a tesztautó listaára például már felülről karcolja a hétmilliót. Ezen az árszinten pedig már felszisszen az ember azokon az apróságokon, amelyeken négy-ötmillió környékén nagyvonalúan átsiklik.

Vitarából olcsót kell venni, azt mondom. Ezt az automatát is meg lehet kapni már valamivel öt fölött, összkerék és panorámatető nélkül. Bomba vétel. Csak a Duster tud alá vágni, de ahhoz mérve nálam nagyobb az ugrás minőségben, mint árban. Ez lett az új népautónk, már amennyire értelmezhető ez a fogalom egy olyan országban, ahol nagy jóindulattal húszezer új autót vásárolnak magánemberek. És jó kis népautó ez a Vitara, van olyan menő, mint hajdanán a Swift volt.