Olcsón, eseménytelenül autózni – nagyjából így szólna a Suzuki Swift szócikke az Értelmező kéziszótárban. Annyira elfogadott vélekedés, mint hogy az ég kék, a kutyának meg négy lába van. Most mégis érdemes átértékelni: az új Swift alapmotorral is olyat ad, amitől rögtön megkívánjuk.
Amikor a Genfi Autószalonon először láttam élőben az új Swiftet, már dörzsöltem a tenyerem. Végre olyan pluszt tettek bele a japánok, amitől minden eddiginél kívánatosabb lett. Pedig jól emlékszem, 2005-ben az első vasaló is nagyot szólt, jópofa kisautó volt, korrekt benzinmotorokkal és üdítő színválasztékkal. Azóta viszont szerves része lett az utcaképnek, a 2010-es következő széria pedig nem hozott annyi újítást, ami megütötte volna az ingerküszöböt. Na de most!
Az alapkoncepció ezúttal sem változott, megtartották a vasalóformát, de a részleteket ügyesen reszelték, így az összkép egyáltalán nem kelt olyan benyomást, mintha harmadszor is ugyanazt akarnák lenyomni a torkunkon. Az első fényszórókat csücskösebbre, szögletesebbre rajzolták, amitől mérgesebb lett a tekintete, ezt hangsúlyozza a nagy, fordos beütésű maszk, és a lökhárítón végigfutó fekete betét is. A hátsó lámpák kiemelkednek a térbe, és egy ív erejéig magukkal viszik a csomagtérajtót is.
A sziluett mutatja a legcsekélyebb különbséget az előző két generációhoz képest, főleg az ajtók domborításaiba kapaszkodhatunk, ha eltéréseket keresünk. Na meg a hátsó kilincsekbe, amire a trükkös ajtónyitók nem hivatalos világbajnokának számító olaszok is elégedetten csettintenének. Na nem önmagában azért, mert feltolták az oszlop tetejéig – hanem mert egyben a tető optikai leválasztásában is fontos szerepet szántak neki a japán formatervezők. Amúgy kétszínű fényezéssel is kérhetjük, az szintén sokat dob rajta. Az ívelt küllőkkel operáló felnit messziről elsőre dísztárcsának néztem, de némi megszokás után azzal sincs probléma.
A beltér nem egy franciás ötletparádé, de a fehér betétek visznek bele egy kis életet, a műszeregységgel pedig engem simán megvettek. Nagy, ezüst keretes csövek végén számol a fordulatszámmérő és a kilométeróra is – ez a piros-szürke-ezüst összeállítás nálam hibátlan, sokkal jobban betalál, mint a virtuális műszerek. Ezt megfejelték egy lapított aljú kormánnyal – amin mondjuk nem értem az alsó rész műanyag betéteit –, mintha sunyi módon próbáltak volna spórolni a bőrrel.
Ezek az apróságok azt akarják mondani, hogy a Swift sportos. Aztán elfordítjuk a kulcsot, és halljuk a... izé, nem is hallunk semmit, hát így kell szólnia egy sportos autónak? Ám a csöndes alapjárat mintha csak álca lenne, valahol legbelül a Swift valójában igazi drivers car. A kilencven lóerős egykettes papíron gyengébb elődeinél, hatezernél van a teljesítménycsúcsa, semmi nem indokolná, hogy különösebben jó legyen. Mégis életteli, alulról is szépen elindul, forgatva pedig megjön a hangja: ekkor már végképp ki akarom tolni a szemét, ő pedig kéjesen ordítja, hogy még! Nyoma nincs a kelletlenségnek, amit a legtöbb kis szívómotornál érezni, ami miatt az 1,4-es Riónál is siránkoztam.
A sportosságot, amiről beszélünk, nyilván helyén kell kezelni. Nem arról van szó, hogy a Suzuki mostantól Civic Type-R-eket vagy Golf R-eket reggelizik a transzfogarasi szerpentinen, vagy ezres Gixxereket lép le a piros lámpánál, de az alapmotoros kisautók mezőnyében megcsinálja a hangulatot. Közben meg lendületesen nyomkodva 5-5,5 litert kér százon. Tartós autópályázással feljebb lehet pöckölni, cserébe viszont 140-nél sem túl hangos még ezzel az ötös váltóval sem. Mert kézi váltóból csak ötgangost kapunk a Swifthez, a másik opció az egykettesnél a CVT, hatos automatát csak a Boosterjet turbómotorhoz kérhetünk.
A sportosság érzete ráadásul szerpentinen sem fogy el. A futóművet (elöl MacPherson, hátul torziós) inkább feszesre hangolták, mintsem kényelmesre, meglepően jól fog a kanyarokban. Ha valamibe mindenképpen bele kellene kötnöm, az a kormány rásegítésének mértéke. Ha már ennyire virgoncra sikerült a Swift, hagyhatták volna kicsit keményebbre, nehezebbre is, noha ez elsősorban még mindig városi kisautó, aminél nem nagy baj, ha könnyű tekergetni. Vannak azért élethelyzetek, amikor nekem túl kemény a rugózás: négy emberrel, csomagokkal, országúti tempó mellett már kellemetlenül rázósak tudnak lenni az úthibák, így bakkecskézve főleg a hátul ülők nem fogják szeretni a hosszabb távokat.
Ők amúgy is hátrányos helyzetben vannak, mert míg az első ülések viszonylag jól tartanak, hátul a fejtámlákat sem lehet állítani. Legalább a helykínálat tisztességes, a lábtérrel nincs gond, szélességében viszont inkább két embernek van hely, mint háromnak: a középső ülésrész szélessége 26,5 centi. Oké, telhetetlenek ne legyünk, ennél jóval magasabb kategóriákban sem gondolják komolyan, hogy ott hosszú távon három felnőtt férfi utazik majd. A Swiftek egyik gyengéje eddig a csomagtartó mérete volt, abban az elégedett tulajok is megegyeztek, hogy a 213 liter nagyon kevés. Mostanra arányaiban nagyot javult a helyzet: a 265 liter még mindig nem feneketlen csomagnyelő, de azért már el lehet benne férni. Én három közepes sporttáskát meg két hátizsákot belegóztam, pedig nem vagyok fekete öves gyömöszölőművész.
Van viszont az új Swiftnek egy elég fájó pontja: az ára, amire talán a Japánba visszaköltöztetett gyártás, és az így megdráguló szállítás szolgálhat magyarázatként. Az 1,2-es mezítlábas (GL felszereltség) ugyanis listaáron egy Deák híján 3,9 millió forint, a tesztre kapott GL+ ugyanennyire van a 4,2-től. Ennyiért már egy alap Ceedet vagy Ford Focust is kapni, ami nyilván nem lesz agyonszórva extrákkal, de több mint egy mérettel feljebb játszik. Persze más a helyzet, ha felütjük a hahut, ott nullkilométeres szalon-Swifteket 3,15 milliótól találunk, a kereskedések tehát jókora kedvezményekkel kalkulálnak a listaárhoz képest.
Nem könnyű megmondani, hogy saját ligájában hol tart a Swift, mert minden kategóriából kilóg egy kicsit. Ha mondjuk Kiára akarom lefordítani, akkor tengelytávja tizenkét centivel kisebb mint a Rióé, de öttel nagyobb mint a Picantóé. Mintha kicsit kimaradtak volna abból a globális játékból, amelyben minden kisautó buborékként fúvódik egyre nagyobbra, és alulról vagy felülről, de a négy métert súrolja. Ez nem is feltétlenül baj, mert legalább azok is kapnak alternatívát, akiknek a szupermini már túl kicsi, de nincs szükségük négyméteres autóra.
A gond ott kezdődik, hogy a jóval nagyobb Riót a teljesítményben hasonló, 84 lovas szívó-1,2-essel 3,2 milliótól kínálja a Kia, a Ford Fiestát hárommilliótól vihetjük haza, a lóerőben stimmelő 1,4-es Corsát 3,6-tól kapjuk meg, éppen úgy, ahogy az 1,2-es Polo TSI-t. A Suzuki tehát némi hátrányból indul, de nem mondhatjuk, hogy fegyvertelenül száll harcba, az életteli motor és a jópofa forma nagyon is versenyképessé teheti. Kérdés, mennyit jelent majd ez itthon, ahol főleg ebben a kategóriában kimondottan sokat számít egy-kétszázezer forint ide vagy oda.
