Opel Insignia 2.0 Turbo 4x4 OPC-line – 2017.

Darby Crash a hetvenes évek végi los-angelesi punk-szcéna egyik legnagyobb arca volt, Pat Smearrel alapított bandájuk, a Germs a stílus meghatározó alapköve lett. Az eredeti nevük szerintem sokkal menőbb volt, úgy hívták őket, hogy Sophistifuck and the Revlon Spam Queens, de annyira csórók voltak, hogy ilyen hosszú szöveget nem tudtak repi-polókra nyomtatni, ezért átnevezték magukat a szitázási szempontból költséghatékonyabb Germsre. A koncerteken Crashban annyi drog volt, hogy mindenhova énekelt, csak a mikrofonba nem, de összeszedettséggel a zenekar többi tagját sem lehetett vádolni. Ennek ellenére a banda befutott, 1977-től három évig hányták le koncert közben a közönséget üzemszerűen, míg nem Crash 1980-ban, a sikereik csúcsán túl nem adagolta magát.

Az Opellel most valami hasonló történik, hátrányos helyzete ellenére hosszú idők óta megint igazán kívánatos, jó autókat gyárt: az Astra bátran állhat a Golf mellé, az Insignia pedig az előző generáció óta annyival tágasabb és könnyebb lett, hogy már ebbe sem lehet belekötni. A nagy sikerek közepette aztán jött a Peugeot, és mindenestől megvette az Opelt, pontosabban nem mindenestől: a motorok, váltók, padlólemezek, futóműtechnikák, infotainment-rendszerek, karosszériarendszerek, és általában a fejlesztések mögött álló technológiák is a GM-tulajdonában maradtak, és ezek használatának jogáért az Opel új tulaja keményen fizet General Motorsnak.

A felvásárlás gazdasági hátterét részletesen kifejtettük, a lényeg, hogy az Opel most a lehető leggyorsabban szabadulni akar mindentől, ami még a GM-es időszakban készült. A mostani Insignia is rövid életű lesz, a megtérülési időszak után mindent átköltöztetnek Peugeot-alapokra: autóipari trendekben durván jártas hírszerkesztőnk, Assur becslése szerint nem kell több 4 évnél. Hogy akkor mi jön, nem lehet tudni, de már most egy 3000 fős mérnökgárda dolgozik azon, hogy ne átmatricázzanak, hanem Peugeot-alapokra építsenek Opeleket. 

Az eddigi Insignia-tesztautók valamilyen jellegtelen színben jöttek, de ezzel a pirossal akkor sem tűnnék ki jobban, ha a KDNP-székházba életörömmel az arcomon mennék be. A Porsche sajtósa szokott arról panaszkodni, hogy a vevők mindig elismerően hümmögnek a Porsche rendelhető színválasztékán, hogy mennyire állat a kanárisárga vagy a világoskék, majd megveszik a kocsit szürkében, esetleg feketében.

A rövidke tesztidőszak alatt simán nézték úgy a piros Insigniát, mint egy Porschét, igaz ebben az újdonság varázsa legalább annyira benne van, mint a 20 colos kerekek, meg az OPC Line-csomaghoz tartozó toldatok, de még így is csak harmadannyiba kerül, mint egy átlagos 911-es. Az OPC-line itt is szoft-sportosságot jelöl, ennél eggyel feljebb lesz a GSi, de hogy lesz-e az elődhöz hasonló, 300 lóerőnél erősebb, hardkór OPC, az minimum kétséges.

Addig is ez a 260 lóerős, összkerekes, nyolcfokozatú váltóval szerelt 2.0 Turbo lesz a csúcs. És már csak a fékek miatt is azt gondoltam, hogy itt borzasztó megindulás lesz, de az első padló után csalódtam. Egyszerűen nem megy úgy, hogy 260 lóerő, meg 400 newtonméter indokolná. Attól persze nem kell félni, hogy egy vasaló-Swift legyaláz a lámpánál, de emlékeim szerint a Passat, ugyanígy kétliteres motorral, automata váltóval, összkerékkel lényegesen jobban bennakasztotta a levegőt.

Jó, az 20 lóerővel erősebb, de ez mégsem indok arra, hogy 5,5 másodpercet gyorsuljon, míg az Opel 7,6-ot. Két másodperc ebben a tartományban már nagyon érezhető, a Passat rendesen meghökkentő, pár éve ez még bőven Porschék terepe volt, az Insignia inkább csak méltóságteljesen elrugaszkodik, de semmiképp sem tűnik olyan erősnek mint a 260 lóerő alapján gondoltam volna.

A gyorsulgatás nehezen indokolható egy ilyen autóval, egyrészt nem arra van, másrészt pár napja egy 700 lóerős Nissan GTR tulaja is azt mondta, hogy az egyenes vonalú kilövésekből hamar ki lehet égni. Viszont szinte perverz, milyet lehet autózni az Insigniával egy szerpentinen, és nem csak ahhoz képest, hanem abszolút értékben is. Már az előző generáció futóműve is varázslat volt, most pedig (az akkori OPC-hez viszonyítva) 160 kilóval kevesebbet kell az úthoz ragasztania. Azt a fajta élvezetes kanyargást adja, amikor az autó magától értetődően mozog, nem kell gépészkedni, csak élvezni a g-ket, ami egy ekkora autónál ritkán van meg, maximum a prémiumgyártóknál. A futómű sportba húzva tényleg feszesebb, jobban tart, viszont mezei közlekedésnél Comfort állásban sem komfortos, erről kevésbé tehetnek a 20-as kerekek, mint a rossz utak.

Hiába viszont a sok fokozat, meg a könnyebb bódé, a lovakat etetni kell: az országúti fogyasztás a Budapest – Esztergom – Mogyorósbánya – Budapest etapon rátankolással 10,7 literre jött ki, de volt egy csütörtök délutáni csúcsforgalmas Budapest-átszelés, akkor 12,5-et mutatott a számláló. Elsőre megütköztem, de rájöttem, hogy egy ekkora autó ilyen motorizáltsággal esetleg a vákuumcsőben tudna kevesebbet, de legalábbis rendes önkínzással járna egy 9-essel kezdődő fogyasztás. Viszont, ha már vánszorgás: ilyenkor az automata nem volt annyira jó, mint amikor a szerpentinen nyargalásztam, finom lassításoknál és kis gázzal csurgásnál alkalmanként indokolatlanul rántott az alacsonyabb fokozatok között.

Ezt a konkrét autót nem lehet azzal megvádolni, hogy preparált lenne, a HUD környékéről folyamatos percegés jött, mintha egy kétkilós szú rágna odabent egy darab fát. Eleinte azt gondoltam, hogy hangszóró recseg, de nem, lekapcsolt rádióval is jött a zörej.

Volt, aki egymásba érő, majd megint elváló, valószínűleg párhuzamosnak szánt varrásokat szúrt ki, a B-oszlopnál kívül pedig valamiféle tömítőanyag türemkedett ki a burkolat alól. Azt gondoltam, a szállításnál használt csomagolás maradéka, nem tudtam leszedni, pár hét múlva a Hungaroring Classicon is kint volt az autó, ott is rajta volt a ragacs.

Ugyanígy nem értettem a hátsó ablaktörlőt: a hatalmas felnyíló ötödik ajtón van, és nem tudom, hogy magát a kart csinálták meg rosszul, vagy csak kevés az előfeszítése, de akkorát csap az üvegfelületre csukáskor, hogy még ötödjére is baszartam, hogy most tényleg betöri. És nem feltétlen hiba, de onnantól, hogy egyszer kiszúrja az ember, nem lehet nem folyton azt nézni: itt is szaggatnak a digitális műszerfal animált mutatói.

A hajtáslánctól eltekintve az autó megegyezik a korábban próbált 1,6-os dízellel, igaz, annak a belterét rendesen feldobta a barna bőr ülés meg az ajtóbetétek, ez a konkrét darab így túl sötét. Próbálom megindokolni, hogy miért választanám a kétliteres turbós benzinest, de racionálisan nem megy. Lehet vele élvezetesen autózni, de amit egy ekkora tepsitől várok, azt már a 110 lóerős dízellel is tudta, a 2.0 Turbo pedig nem ad annyival többet, mint amennyit kér, sem üzemanyag, sem vételár tekintetében. Viszont, ha valaki egy autóban akarja letudni a megőrülőst és a családit, annak igazából tökéletes.

Az alapára 11,6 millió forint, míg egy 240 lóerős Ford Mindeo ST-line 11,1-ről indul, de az csak elöl hajt, vagyis, ha hajtott kerékre és lóerőre számolom a különbözetet, vastagon az Opel éri meg. A Passat 280 lóerős R-line változatát a hazai oldalon nem sikerül összekonfigurálni, de a 220 lóerős, összkerekes 11,3 millióba kerül.

Viszont amiért az Opelt ikszelném, az mindenképp az, hogy ez a dizájn a három közül a legfrissebb és a legmaradandóbb is, a Mondeo szinte öreg mellette, a Passat pedig túl hideg. Egy Mazda 6 tudna elbizonytalanítani, de azért megvárom, amíg lecserélik a Kodót, az is a nyakunkon van. Ha emiatt nem, gondoljanak arra, hogy minden márka janicsárjai elsiratják az utolsó igazit. Az utolsó igazi mindig az az autó, amire visszamutogatnak a rajongók, hogy bezzeg régen minden jobb volt, közben ritkán van így, csak annyi történik, hogy közben az adott modell éppen sokak számára elérhetővé öregedett. Na, ha Peugeot-féle hatalomátvétel felől nézzük, tényleg ez az utolsó igazi Opel.