Nem számítottam nagy különlegességre, amikor megtudtam, hogy nálam lesz a Mini Cooper SD egy hétig. Persze, csaltam, hiszen a májusi bemutatón már volt lehetőségem kinyomni a szemét a benzines változatoknak, így az ingerküszöböm igazoltan került alacsonyabbra a kelleténél.
Akkor viszont a dízel változat kimaradt. A tesztautó ráadásul ötajtós és ha hozzátesszük, hogy a sportos S változat, kifejezetten perverz kombináció jön ki. Tehát van egy divatos autónk, ami valamennyire praktikus, valamennyire sportos is, de mindemellett keveset is fogyaszt. Lehet ebből jót kihozni?
A faceliftelt Minik nem sokat változtak a 2013-as bemutató óta, inkább új színekkel és extrákkal bővült a kínálat. Hiába van ez az autó szinte változatlan formában az utakon 18 éve, lehetetlen feltűnés nélkül végig menni a városon egy Minivel. A dolog hatványozódik este, a látványos LED lámpákkal tényleg vonzza a tekinteteket a testesebb Mini. A pirosnál várakozva persze nem ezzel fogunk gázfröccsel szoknyát libbenteni, hiszen a két harcias kipufogó fölött, az S jelzés mellett ott az a bizonyos D betű.
A benzines változat durrogásának és prüszkölésének búcsút inthetünk, de ettől még nem teljesen szentségtörés a kétliteres, 170 lóerős dízel. Egyrészt az 1295 kilós kasztni mellé ez is bőven elegendő erő ahhoz, hogy fölényesen autózzunk bármilyen legális és kevésbé legális sebességtartományban, másrészt nem szabad elfelejteni, hogy 80 Nm-rel többet kapunk a benzinesnél. Ja, és cserébe nehéz 6 liter fölé vinni a fogyasztást. Spórolós üzemmódban, országúton még öt liter alá is sikerült bemennem.
Mielőtt azt gondolná, hogy micsoda marhaságokat hordok itt össze, mégis hogy lehet szempont egy sportos változatnál a fogyasztás, higgyék el nekem, hogy ez a dízel, nem az a dízel. Bevallom, bennem is összetörik valami, amikor meglátok egy kerregő Alfa Brerát, és igen, a Cooper SD is dízelhanggal kel életre. Szerencsére van értelme túllendülni ezen a kezdeti kellemetlenségen, mert az SD igenis élvezetes autó, ha meghajtjuk.
Bekapcsolva a sport üzemmódot, még mindig nem kapjuk meg azt a szeletelést, amit a benzines tud, de fordulaton olyan kellemes, szinte öthengeres hangot kapunk, amit még nem hallottam dízeltől. Nem ment el az eszem, nyilván hangszórókból jön a szelíd ordítás, és valóban van valami elkeserítő a műhangban egy M4-es BMW-nél, de egy ilyen dízelnél egyáltalán nem bánom. Főleg, hogy igényesen csinálták meg. A sport üzemmódban természetesen kicsit felkeményedik a futómű és a kormány, de durvább lesz a motorfék is.
Az élvezetre rádob egy lapáttal az ötajtós karosszéria is, ami talán egy kicsit merevebb, mint a háromajtósok. Az eredeti Mininél 8 centivel hosszabb tengelytáv miatt stabilabbnak is érezzük a kanyarokban, és szerencsére a súlytöbblet se drámai (55 kiló). Meg van a gokart érzés, amit egy ilyen S modelltől elvárunk, jó a hang, és a meredek szélvédő miatt illegális sebességtartományban sem kell sokat tartózkodnunk ahhoz, hogy a szélzaj miatt hamar beijedjünk a száguldástól.
Oké, az SD tehát egy átlag kisautónál sokkal, a sima Minikhez képes egy kicsit élvezetesebb autó, de milyen a hétköznapokban használni? Itt már kicsit vegyesebb a kép. A tesztautón a közepes, 17-es kerekek voltak (van 16-os is), mégis eléggé ráztak. Nem vészes a helyzet, hiszen ez az S változat, de mindenképpen számoljon ezzel, aki esetleg a nagyobb, 18-as kerekekkel szemezget.
Szerintem mindenképpen megéri az ötajtós változat a háromszázezer forintos felárát, de ettől még nem lesz igazán praktikus autó a Mini. A csomagtartó továbbra is 300 liter alatt marad, és a hátsó üléssorban hosszú távon inkább gyerekek fogják jól érezni magukat. Az öt ajtó sokszor inkább azért lesz hasznos, mert így hátra könnyebben pakolhatunk be cuccokat. Aki mindenképpen maradna a márkánál, de igazán használható hátsó üléssort szeretne, inkább a további plusz tíz centi tengelytávot nyújtó Clubman vagy a Countryman felé keresgéljen.
A beltéri anyagok egyébként a Minitől most már megszokott színvonalat hozzák. Kellemes hozzáérni mindenhez, sokat dobott a közérzeten a fehér alsó részű műszerfal és a kétrészes napfénytető. Jópofa a műszerfalon, az üléseken és még jónéhány helyen felbukkanó brit zászló, de ezekért mind fizetni kell. Aki vezetett már BMW-t annak a központi rendszer sem lesz idegen, de egyébként is pillanatok alatt átlátható a működése, és szerencsére gyorsan reagál a menürendszer az utasításokra. Pozitívum, hogy a klíma/szellőztetés analóg kezelőszerveket kapott. Hasznos kényelmi extra a radaros tempomat, de platós teherautóknál és főleg motorosoknál hajlamos elveszíteni a fonalat. A táblafelismerő sem mindig van a helyzet magaslatán.
Nem egetverő újdonság a head up display (200 ezer forint), de én például, ha kényelmesen beállítottam magamnak mindent, akkor a kormány karimája telibe kitakarta a sebességmérő óra felső részét, szóval szó szerint hasznos extra. Ha már kormány, érdekes minis geg, hogy a bajuszkapcsolók mindig középső állásban maradnak. Egyébként tetszik, hogy normál üzemmódban sincs túlszervózva a kormány. A nyolcsebességes Steptronic automata észrevétlenül dobálja a fokozatokat normál módban, 2000 alatt csendesen, kényelmesen el lehet autózni a Cooper SD-vel, ha úgy akarjuk.
Az ötajtós Mini Cooper SD 8,5 millió forintról startol, az általunk kipróbált tesztautó head up displayvel, 17-es kerekekkel, üzemmódválasztóval, automataváltóval, dupla üvegtetővel, sok apró extrával és LED-es fényszórókkal már inkább 11 millió forintba kerül. Ez nyilván nem kevés egy ekkora autóért, de például egy sokkal használhatóbb, de azonos menetteljesítményekkel bíró Volkswagen Golf GTD se kerülne kevesebbe – ha egyáltalán lehetne kapni itthon.
Eszembe jutott még a szintén praktikusabb, de unalmasabb vonalat vivő dízel Peugeot 308 GT, ami navival 9 millióról indul. Innen nézve már kevésbé nagy a különbség, de aki fogékony a Mini vidám természetére, annak úgysem árazható be a stílusbeli különbség.
