Teszt: KIA Optima PHEV – 2018.

Ha ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetben keresünk új autót, a szempontok adják magukat. Legyen nagy, hiszen a kölkök sem lesznek már kisebbek. Legjobb lenne valamiféle elektromos megoldás, de közben nem ártana, ha az olaszországi nyaralást sem kellene néhány száz kilométerenként megszakítani a töltésre várva. Ha ráadásul a kellőképpen modern gondolkodásunknak köszönhetően nem szorítanak holmi márkahűségnek nevezett korlátok, mindjárt be is gurul a képbe a környezettudatos ingázók ideális családi kombija, a KIA Optima PHEV.

Mindent tud, amit egy autó tudhat, miközben az elektromos és benzines közlekedést is jó érzékkel ötvözi. Persze lehet érvelni, hogy ami több dologra is jó, az valójában semmiben sem a legjobb. Mint a svájci bicska: körömollónak bumfordi, zsebkésnek kényelmetlen a fogása, fűrésznek röhejesen kicsi, de a sokoldalúságával kárpótolja a szakterületek hiányosságait.

A KIA Optima tölthető hibrid változatával is nagyjából ez a helyzet. Elektromos autónak gyenge a rövid hatótáv miatt, sima benzinesnek kicsit drága, családi kombinak sem tökéletes az akkumulátor miatt összement csomagtartója miatt. Más előjellel viszont épp hogy mindenre jó. Tetőboxszal egy hosszabb kempingezés sem jelenthet gondot öt fővel, a hétköznapi ingázást bőven megoldja tisztán elektromosan, miközben hosszabb távon hibridként is vállalható a fogyasztása.

Igazi kertvárosi svájci bicska. Emberünk felkel reggel, komótosan kislattyog a garázsba, kihúzza a töltőt, feltekeri a vaskos kábelt és rutinosan bepakolja a kiás táskába, aminek egyik fele ráadásul tépőzáras, így nem szabadul el a csomagtartóban egy erősebb fékezésnél. Közben sokadik alkalommal is elégedetten jegyzi meg magában, hogy mennyire sokat számítanak az ilyen apró figyelmességek.

Beül a kocsiba, az ülés már udvariasan hátrahúzódva várja, ezzel is megkönnyítve a beszállást, majd szép lassan visszakúszik az előre beállított és elmentett állásba. A start gomb megnyomásával egy kissé már idegesítő dallam köszönti, el is határozza, hogy legközelebb kikeresi a kérdéses menüpontot, és kikapcsolja.

Mivel már hűvösek a reggelek, bekapcsolja a kormány- és ülésfűtést, majd teljes csendben kigurul a ház elé, ahol a gyerekekre várva elintéz néhány telefont, az ájfónt elő se kell venni, észrevétlenül kapcsolódik a kocsi rendszeréhez. Amikor kitódulnak a kölkök az ajtón, egymással versengve lóbálják a lábukat a csomagtartónál, erre nyílik az ajtó és az iskolatáskák már repülnek is be a puttonyba. Talán lehetne kicsit mélyebben a padló, de sebaj, általában így is befér minden. A múltkor lehajtott hátsó ülésekkel egy komplett gyerekszobányi bútort is gond nélkül elnyelt.

Nyílnak a hátsó ajtók, szép sorban helyet foglalnak az utasok. Milyen jó, hogy már nem rugdossa a legkisebb a vezetőülést, mint az előző autóban, egész egyszerűen nem ér el addig a lába. A legnagyobb meg, amolyan serdülős, kissé elfolyt pózban élvezi a hatalmas lábteret. Miközben hátul kapcsolgatják egymás alatt az ülésfűtést a kölkök, apuka csendben lenyomja a gyorsítópedált, és hangtalanul elindulnak.

Kulturáltan, teljes értékű villanyautóként suhan a KIA. Az elején megszokást igényelt, hogy még tisztán elektromosan is érezni a váltásokat, de ha a váltó elé építik az elektromos hajtást, az már csak ilyen. Az elindulásnál ülésbe préselő gyorsulás is megvan, de másodikban már érezhetően gyengül az autó, harmadikban és negyedikben pedig alig marad erő. Persze, ha gond van, és sürgőssé válik a haladás, padlóig taposva a pedált beszáll a kétliteres benzines, és egyesült erővel, de még mindig nem kifejezetten fickósan gyorsít a 205 ló.

Az autópálya bevezető szakaszán lényegében magát vezeti az autó, ügyesen követi a sávot és a radaros tempomattal gyakorlatilag el lehet felejteni a pedálokat. Csak ne kellene percenként megerősíteni a rendszert egy kis kormánypiszkálással, hogy még magunknál vagyunk. Ennek így nem sok értelme. Amikor nincs bekapcsolva a sávtartó, lehet kényelmesen könyökölve egy kézzel fogni a kormányt, amikor ehhez segítséget kérünk, akkor bezzeg nem.

Ahogy lenni szokott, kezd feltorlódni a kocsisor, pedig még nem is látszik a város. Szerencsére a tempomat dugóban sem jön zavarba, csak akkor kell neki egy kis biztatás, ha több mint három másodpercig áll a sor. Amikor újraindul a forgalom, emberünk megpöccint a kormányon egy gombot és már fel is veszi a fonalat megint. Egészen pihentető így az araszolás.

A munkahelyre beérve örömmel konstatálja a környezettudatos családapa, hogy az iskolai kitérővel együtt 25 kilométeres úttal is maradt hatvan százalék az aksiban, azzal meglesz a benzinmotor beröffenése nélkül a hazaút is. Az ötven kilométer szinte mindig megvan elektromosan, kímélősen már volt az hatvan is. Az előző autóhoz képest a kissé megnövekedett villanyszámlával együtt is hetente fog 4-5 ezer forintot a benzinen. Egy pillanatra megpróbálja megvetni a lábát egy alattomos gondolat, hogy azért így sem fog az elektromos felár sose megtérülni, de igazából esélye sincs. Azt a pénzt már elköltötte, ez meg tiszta haszon minden nap, és közben nem pöfékeli tele kétmillió ember élőhelyét.

Munka után a gyerekek nélkül sportosabbra venné a figurát, de hamar ráun. Ezzel az autóval megfontoltan jó közlekedni. Arra is való. Kényelmes a futómű, és ugyan kanyarban hozza a kötelezőt, de csak hogy több lendületet lehessen átmenteni az egyenesbe. A pazarló gyorsításokról is lenevelte már rég a fokozatosan lombosodó digitális fa a műszerfalon. Ha valaki egyszer megízlelte az ECO-szint hetes fokozatát, nem fog holmi nyúlós gyorsulási élményért kéken világító levélkéket veszélybe sodorni.

Erőtlenül azért még beugrik a régi autózások gépies öröme, de az már a múlt, a jelenben jól használható, család- és környezetbarát autóra volt szüksége. Azt pedig jól tudja a Moby Dick. Szinte hibátlanul. A beltér formáin csiszolhattak volna még, persze minden a helyén van, elsőre kézre áll és a nagy taccsintós kijelző is gyors és átlátható, de valahogy az érdeklődő barátok és munkatársak mindig kicsit elcsendesülnek, amikor beülnek, főleg a menő külső okozta ámulathoz képest. Olyan fapados hangulatú, pedig az anyagok jók, szépen klattyannak a gombok és kapcsolók, mégis kicsit méltatlannak érzi a korszerű műszaki tartalomhoz képest.

Aztán van az a sípolás, pont olyan, mint amikor az ember füle sípol, csak mindenki hallja, aki az autóban ül. Szerencsére haladás közben elvész az egyébként minimális menetzajban. Az alkalmanként innen-onnan érkező apró zörejeket meg le lehet keverni a kiváló Harman Kardon hangrendszerrel, ami tényleg jól szól. A sok pozitívum mellett ennyi hibával azért együtt lehet élni.

Hazaérve megy a töltőre az autó, és hat óra alatt újra teleszívja magát az otthoni hálózatról. Az ugyan egy kicsit sok, de éjszaka tulajdonképpen mindegy is. Rendes töltőoszlopon különben is elég három óra. De igazából az se baj, ha nincs a közelben dugasz, lemerült aksival, sima hibridként üzemelve is elmegy 6-7 literrel, ami egy ekkora 1800 kilós bálnatesttől elég jó. Emberünk elégedetten hajtja álomra a fejét.

A benzin és a villanykorszak határán tényleg jó választás a KIA Optima PHEV, igazi multifunkciós megoldás, ami úgy ötvözi a régi világot az újjal, hogy nem kell igazán kényelmetlen kompromisszumot kötni. Hasonlót tud az új Plug-In Prius, ami ugyan hibridként jobb, de csak négyszemélyes. Esetleg szóba jöhet még ebben a méretben a Mitsubishi Outlander PHEV valamivel 13 millió alatt, vagy a Passat GTE, de az annyival kevesebbet tud elektromosan haladni, hogy az új WLTP szabvány miatt most nem is árusítják, amíg nem kap nagyobb aksit. Ebben a mezőnyben a konnektoros Optima 13 millióért jó vétel.

A KIA mellett szól a 7 éves garancia is, amivel gyári támogatással ki lehet bekkelni, amíg tisztán elektromosan is tudnak majd a gyártók igazi kertvárosi mindenest építeni.