Szembemenni mindennel – az logikus, nem?

Menetpróba: Kia Proceed GT – 2018.

2018.12.28. 08:08 Módosítva: 2018-12-28 08:23:51

Ma mindenki divatosat akar venni, autóban pedig a divat ma a magas szabadidőautó. De mi van, ha ott már elfogyott a hely? Ha már minden méretben mindenkinek van SUV-ja, de lenne még gyártáskapacitásod? Hát pattanj fel egy másik stílusirányzat hátára gyorsan – épp ezt csinálják a Kiánál. Itt a lapos, szívdöglesztő, szerénységében is üvöltő sportkombi, a Proceed.

Bár a koreaiak hamar ráharaptak a SUV-vonalra – a Kiának és a Hyundai-nak az elsők között volt meg valamennyi méretben a szabadidőautó-téma –, régóta érzik, hogy egy olyan társaságban, ahol mindenkinek arany Rolexe van, mással lehet kitűnni. Nem okvetlenül egy ukrán piacról származó Wostokkal, de mondjuk, egy finom vonalú, acéltokos Junghanst mind többen megnéznek, miközben a csorda vadul lóbált Rolex Oystereire rá se hederít senki.

Manapság, amikor az üvöltés a divat, annyira, hogy ha Coppola ma rendezi a Keresztapát, hát biztosan nem engedi Brandónak, hogy legendássá vált, unott főgyilkos-hörgésben beszélgessen, már azt hinnénk, nincs keletje a finomabb élvezeteknek, drága, nem mennyiséggel, hanem stílussal hivalkodó eleganciának. A Mercedes arra érzett rá anno az első CLS bemutatásával, hogy ha a mocskosul drágát nem nyers mennyiséggel, hanem stílussal és finoman kidolgozott jelzésekkel adjuk, arra akadhat vevő. Igaza lett. A CLS-t aztán jól koppintotta a Volkswagen a Passat CC-vel, az Audi az A5-össel és A7-essel, majd következett a bravúr – maga a Mercedes plagizálta önmagát, amikor bemutatta a rettenetesen csinos, de kicsike és emiatt cseppet sem praktikus CLA-t és annak kombiját. Nahát, még azokért is sorban álltak a népek. Ez igazolja: a stílusosság működik, legalábbis akkor, ha a divatcikken jól látszik: sokan, sokat foglalkoztak vele, nem spórolták el a részleteket, sok véreres szemű éjszaka ment rá, mire a könnyed elegancia guruló szobra a pulpitusra gördülhetett.

Másfél évvel ezelőtt teljesen ésszerűtlen lett volna a lapított sportszedán/sportkombi-vonal következő követőjét valamelyik koreai márkánál keresgélni. Pedig voltak rá előjelek, hogy ők is unják a derék családi modelleket és a könnyű betakarítást ígérő SUV-okat – ott volt például a Hyundai Veloster, ami akár elbénázott lépésnek is tekinthető a Kia Proceed felé vezető úton. De míg a Veloster viszonylagos sikertelenségén elkeseredve egy európai autógyártó feladta volna a próbálkozást, a Hyundai-Kia új irányból ment neki a témának. Először a Stingerrel, aztán ezzel itt, ni.

Lapos. Négy centivel alacsonyabb, mint a normál Kia Proceed kombi, ami vele párhuzamosan létezik a kínálatban. Ebből a négy centiből csak öt milliméter a futómű-ültetés, mert olyat is műveltek vele. Csak az orrán levő lemezek, illetve az első ajtók alja egyezik meg a többi Ceedével, különben a tetőszerkezet, az üvegek, a B oszloptól hátrafelé minden elem egyedi. A képen levő autó – amit, ha minden igaz, most lehetett először lefotózni utcán, Vasarelyt is nyálcsöppentésre ingerlő, fekete-fehér foltos álcázás nélkül – ráadásul egy GT-kivitel. Nem GT-Line, mert a GT-Line csak a látszatra ad, azaz afféle optikai tuning, hanem igazi GT, a 204 lóerős, egyhatos turbómotorral, a lapított kormánykerékkel, a kemény futóművel, a sportülésekkel, a barnásra eloxált maszkkal, a valóban funkcionális hátsó diffúzorral a lökhárítóban, illetve a nagy első köténnyel.

Egyszerre tűnik nagynak, terebélyesnek, ugyanakkor kicsinek, tömörnek is. Olyan furák az arányai, hogy akárhányszor körbejárom, képtelen vagyok belül, az agyamban megérezni, mekkora is valójában. Pedig tudom – kvázi pontosan akkora, mint a Ceed kombi, csak alacsonyabb. Borzasztó sokat tökölhettek vele, látszik a részleteken, a többszínű és -rétegű küszöbtoldatokon, azon, ahogy a hátsó szélvédő fölötti légterelőt egy fekete sávval kettéosztották, ahogy az első kerekek mellé légfüggönyt húzó, ködlámpák melletti levegőbelépőket kialakították, ahogy a hátsó sárvédő táján többszörösen megdomborították a lemezt, és amilyen ügyesen egy Kia-farba integrálták a Porsche 911-es hátsó lámpáit. Most jövök rá, nem is kiás far ez, hanem porschés, mintha egy pár kategóriával lejjebb csúszott Panamera-feneket nézegetnék. Ettől még hat, mutat, nézik az utcán.

Persze egy koreai cég szótárából nem lehet kitörölni a „praktikus” szót, azzal egy egész kultúrát kellene megtagadni, még ha Európában zajlik is a jármű tervezése. Ennélfogva a Proceed csomagtartója is épp csak egy nagyobbacska papírzacskónyival szűkebb a kategória jelenlegi királyát jelentő Ceed kombiénál: egy húszassal marad a 600 liter alatt. Még ez is akkora, amiben egy indiai család egész fodrászszalont rendezne be Dzsaipur valamelyik fontosabb terén, burás hajszárító inkluzíve. És milyen stílusosak lennének!

Ha meg már ekkora a csomagtartó, akkor van benne pakkrendező sínkészlet, felhajtható fedél, lámpa, tizenkét volt, motoros nyitás-csukás – minden, ami a presztízskategóriában illik. Csakhogy a Proceed nem akar presztízsautó lenni, csak valami olyan, amit örömmel ikszelnek be a vásárlók, mert érzik – különleges kocsijuk lesz.

Ahol veszteség éri a többi Ceedtől (vagy akár Focustól, Golftól, Astrától) elforduló vásárlót, az a hátsó ülésen a helykínálat, hiszen az azért kivitelezhetetlen lett volna, hogy egy kívülről kisebb térfogatú autóban azonos hely maradjon. Mert akkor már – miért nem lett tágasabb az a változat, amelyik nagyobb? Ugye? Nem engedhettek meg magunknak egy ilyen róka-fogta-csuka játékot. Ezért van az, hogy a hátsó ülésen ugyan elférek, de a fejem a mennyezethez, a térdem az első támla hátuljához ér. „Ért” írtam, nem „préselődik”-et, ami nagy különbség, ráadásul 187 centi magas vagyok. Tehát nem kellemetlenül szűk a kocsi, de hazugság lenne tágasnak nevezni.

Egy ilyen CLA... elnézést, Proceed gazdája persze amúgy sem valószínű, hogy a hátsó ülésekre hangsúlyt fektetne, ahelyett inkább nordic-walking botokat, golfzsákot vagy öltönytáskát fog. Ami pedig az első üléseken fogadja, az elégedettséggel tölti majd el. A Kia egy ideje nagyon ért az otthonos, minőséginek látszó, jól használható belterek kialakításához, és mivel az első üléseken ez is csak egy Ceed, annyi különbséggel, hogy az alján lapított kormányt tettek bele és pár helyen piros cérnával megvarrogatták a műbőrjeit, hogy ne legyen annyira komor az a sok fekete, ezért ez is jó.

Nagy műszerek, LCD-k épp kellő mennyiségben, egy gyors és elég ügyes fedélzeti rendszer, kényelmes ülések, finom textúrák mindenfelé. Nem találták fel a rósejbnit, de a rendben levés hangulata mindent beleng. Menni pedig még sokkal jobb vele. Amikor egy Proceed GT-t ráteszel valami jó kis kanyargós, tengerparti útra, rálépsz a hosszú pedálra, és a szappanszerű testet befűződ az ívekbe, arra gondolsz – de jó, hogy olyan korban élek, amikor még felelőtlenül használjuk a Föld kőolajtartalékait, amikor még felelőtlenül magunk vezetjük ezeket a veszélyes fémdobozokat, és amikor még nem ment el mindenkinek az esze, tehát léteznek alacsony, mélyre tett súlypontú, könnyű és viszonylag erős autók.

Én is 2018-ban élek, tudom, hogy vannak jól vezethető SUV-ok. A Porsche Macantól és az Alfa Stelviótól én magam ájultam el az első magyar sajtóban megjelent, általam írott bemutatókban. Nem is célom, hogy úgy nézzem végig a hóhér akasztását, hogy az áldozat is magam vagyok, mert az már skizofrénia. De azt sem árt észrevenni, hogy miközben hihetetlenre reszelgették egyes SUV-ok kanyarképességét, a földszintes autókhoz is átszivárgott abból a know-howból, ezért az alacsonyak jobbak lettek, mint azelőtt. Már ha nem NVH-re, hanem élményre hangolják őket.

Ezt pedig nagyon nem NVH-re hangolták. Persze, masszív, nem zörög, egyben van, mint a garázsfeljáró betonja, a megfelelő üzemmód kiválasztása után pedig tűrhető zajkomfortban viszi utasait mindenféle távoli célok felé. De kapcsolj csak át Sportba (nem látom be, miért ne tennéd), és azonnal fújtat, köpköd, mindezt úgy, hogy nem érzed műsornak, inkább szükségességnek. (Ettől még naná, hogy műsor). A behúzott fotók elkészítéséhez Gajdán Mikivel, Év Autója-újságíró kollégámmal úgy szoktunk tenni, hogy én állok az út szélén a kamerával, ő az autót vezeti, és rövidet csippant a dudával, amikor közeleg, hogy tudjam, fel kell már emelnem a teleobjektívet. Hát itt nem kellett. A Proceedet egy néptelen Cote d'Azur-i szerpentinen vezetgettük, és már messziről, a szomszédos szirtek mögül is hallottam, hogy jön, pedig a tenger is szépen zajongott. Baromi jó látvány ez a mokány, morgó-durrogó, porszívófejként az aszfaltra tapadva kanyarodó fehér púp az úton. Nagyon más, mint a többi autó, ami arra jár – még az után is, hogy a teherkocsikat kiszűrtem.

Vezetni meg még annál is jobb, mint fotózni. Egy Porsche Macannál azt érzed – hű, mekkora teherautóban ülök, de mégis, milyen jól befordul, kommunikál, harap az ívre. Ám nem érzed természetesnek. Egy Lamborghini Urusszal rámész a szlalompályára, majd az elektronika, az űrgumik és a trükkfutómű horrorfilmbe illő véres jelenetek sorozatában kerékbe töri a fizikát és a nyolcvan tonnás, egymillió lóerős istennyila végigmegy, gyorsan. Csak hát, nem jó az érzés ott lenni, olyan, mint a vízilovak násza – ők biztos élvezik, szép dolog a szerelem meg minden, de azért nem akarsz ott lenni. A végén még rád lépnek.

A Proceed GT viszont inkább olyan, mint egy könnyű kis sportkocsi. Nem az persze, nem is hajt jó helyen, de olyan természetesen, billegésmentesen, laza traccsparti keretében adja elő a száguldozást – nem szerény számok mellett a műszereken –, hogy otthonosnak érzed, ezért mered is élvezni. Tényleg jó dög, óriási korrektséggel összecsavarozva, de azt mondom, ez nem számít. A Proceedre úgyis azért ad ki majd kábé tizenöt százaléknyi felárat, aki megveszi, mert megpillantja és szerelembe esik vele. A többi – ajándék.