Egy autónak kétféleképpen mérjük a jóságát: az árához képest, és abszolút értékben. A legutóbb nálunk járt E Merci fantasztikus volt, 24 millió forintért meglepő is lett volna az ellenkezője. A 3,5 milliós Dacia Dustert egy univerzum választja el a Mercitől, mégis jó, hiszen minden elköltött forintért sokat ad. Az már régóta tudott, hogy a prémiumgyártók az extrákon kaszálnak nagyot, de mi történik egy E Mercivel, ha lecsupaszítjuk róla az űrtechnikát, és Mercedes-mércével szinte Dacia-árban adjuk, 12 millióért?
12 millió forint: ennyi pénzért kis szerencsével kapunk egy zsebkendőnyi telket Budapest vonzáskörzetében, fél évig dőzsölhetünk belőle Thaiföldön, esetleg egy nagyon jól felszerelt, nagy motoros Passat kombi is kifutja belőle, meg néhány tank gázolaj. Utóbbiban benne lesz minden, amit éppen a Volkswagen személyautó-fronton tud, masszázsülés, duplakuplungos automata, 240 dízel lóerő. Akinek vallási okokból nem kell VW, mehet a Mazda, vagy a Ford irányába is ezen a közepes szedáncsapáson, tízmillió forintért már a tejjel-mézzel folyó kánaán. És ne feledjük: hobbiterepjárót is kapni ennyiért, egész finomat, tehát sok érv nem szól egy fapados Mercedes mellett.
Ami viszont mellette szól, az az egészen mélyről jövő, a vas szintjén érezhető, zsigeri jóautóság. Olyasfajta érzés ez, amely nem számszerűsíthető, nem mutatható meg látványos animációkon. Az ember beleül egy ilyen autóba, magára csukja az ajtót (ami azzal a jellegzetes THUMP hanggal csukódik) és érzi, hogy ez az. Ott van minden kapcsoló kattanásában, a futómű rugózásában, a váltó rántásmentességében. Ez egy Mercedes, és bár az utóbbi húsz évben sokat tett ellene a gyártó, még mindig érezni valamiféle örökkévalóságot az autóval folytatott minden interakcióban.
Az E200 4Matic limitált széria, és bár vannak mindenféle szép kifejezések a csóróságra, ez a magyar piacnak szánt árérzékeny különkiadás. 11 965 000 forint, ennyibe kerül a kétliteres, turbós, kilencfokozatú automatával szerelt összkerekes kocsi. Néztem rá én is ferde szemmel, hiszen érezni egy elég durva ellentmondást a prémium és fillérkúrás ilyesfajta találkozásán, de 200 kilométer után engedtem el minden előítéletet, és még valamiféle ideológiát is le tudtam gyártani: a fapados E Merci nem annak való, aki drága autót akar, hanem annak, aki jót.
Elsőre szinte vicces, milyen sivár az utastér: a rengeteg extrához tartozó kapcsoló és kezelőszerv hiányzik, főleg az ajtókon tűnik fel, hogy mindössze az ülésfűtés kapcsolója van a panelen a szokásos legalább 15 gomb helyett. A két hatalmas digitális kijelző helyett most csak egy van középen, a sofőr elé analóg műszercsoport került, utóbbi bár ízlésesen kialakított, viszont mivel teljesen síkban építik be, nincs mélysége, bénácska benyomást kelt. Látszik, hogy a bútorzat kialakításánál inkább a kijelzőre optimalizálták a teret, 100-ból 98 E Merci valószínűleg azzal is megy el.
A középkonzol is már-már sivár, alig van gomb a Command vezérlő gombja mellett, de nincs is mit kapcsolgatni. Az ülések is fájtak eleinte, aztán pár óra vezetés után vagy sikerült beállítani, vagy a testem idomult, de alapvetően egyes gyártók az ilyen fapados székeket szeretnék utánozni, amikor már feláras darabokról beszélnek. És egy járulékos extra: mivel sem masszázsmotorok, sem elektromos szervók nincsenek benne, nagyon mélyre le lehet engedni az ülőlapot, ami aranyat ér a 190 centi feletti sofőröknek.
Ami viszont megmaradt, a helyén van, ergonómiailag beleköthetetlenül, például a klímaszabályzók is szolidan, de jól elérhetően és átláthatóan kerültek a középkonzolra. Hja kérem, a zongoralakkon ne akadjunk ki, ennyiért ez jár, de higgyék el, élőben a szürke műanyagbetét sem fáj ám annyira. Nem dőzsöl, csak simán tisztességes, az autóba mindössze két feláras extra került: a navigációs kártya, és az okostelefon tükrözési lehetősége.
Amiért az ember valóban fizet, az őrületes mechanikai jóság úgyis csak menet közben jön ki, én például elsőre alánéztem, biztos nem légrugó van-e alatta, de nem, az E200 acélrugókon hozza a földöntúli komfortot. A váltó tulajdonképpen etalon, olyan finoman vált, hogy igazából csak a fordulatszámmérő kalimpálásából van meg, 184 lóerő ezzel a 9 fokozattal már mindent tud, amire ép ésszel szükség lehet. A szokásos Budapest-Tapolca oda-vissza országúti körön 7 litert kért rátankolás alapján, városban sem mutatott 8,5 felett. Aki ezt sokallja, megkaphatja az autót 2 literes dízellel is, ez csak hátsókerekes, és a kombi kaszni sem akadály. Ja, és jár hozzá a 4 év, vagy 120 ezer kilométeres szervizcsomag.
Olyasmi autó ez, amit nem a szomszédnak vesz az ember, hanem magának. Megértem persze, akinek az autó csak egy tárgy, és nem tud felizgulni a mechanikai finomságra, ellenben a kütyük kápráztatják el, annak nem való. Meg persze a tudat is kellemetlen lehet, amikor az ismerős beleül és az elvárások miatt méla undorral néz körbe. Viszont, ha minden előítéletet elengedünk, és nem számít mit gondolnak mások, ez egy bitang jó autó, hogy mennyire, tulajdonképpen az extráktól való lemeztelenítése mutatta meg.
Viszont, ha már nálunk járt az E200, eszembe jutott, hogy pár éve írtunk egy hasonlóan felszerelt E Merciről, igaz, az 1999-es. Adta magát az ötlet, hogy találkozzon a két autó, hiszen látni fogjuk, hogy két évtized alatt mennyit fejlődött a prémiumipar. Így állt egymás mellett az 2019-es E200 és az 1999-es E240.
Nem fapados autók ezek, sokkal inkább egy mára megszűnt kategóriában játszanak: ilyen volt az Opel Omega, a Ford Scorpio, azaz a polgári árazású, de a középkategóriásnál is nagyobb szedánok ligája. Azzal, hogy az E200-ba nem locsoltak bele 10-15 milliónyi extrát, tulajdonképpen kaptunk egy ilyet, meg grátisz a Mercedes-féle finom technikát. Egy 12 milliós autóra bicskanyitogató az olcsó jelzőt rámondani, de ár-érték oldalról nézve, ez bizony magasan az, minden fillért megér. Vagy nézzék onnan, hogy már Toyota Corollát is kapni 12 millióért. Na?
