Nagy rajongója vagyok a minőségi célszerszámoknak. Egy ízléses mértékben kopott Makita körfűrész hatására hajlamos vagyok elgondolkodni az asztalos hivatáson, de elég egy míves konyhakés a kirakatban, és képzeletben máris Michelin csillagos séfként szeletelek. Aztán jött a Jimny, azóta OKJ-s erdészképzéseket nézegetek.
Rajongok a Jimnyért, de muszáj leszögezni, hogy hétköznapi emberek számára a hétköznapokban még egy fapados Picanto is nagyságrendekkel jobb. A Jimny ugyanis célszerszám, amit nem aszfaltra célszerűsítettek, ráadásul vén is, mint az országút. Ne tévesszen meg senkit az imádni való forma, a gyerekesen játékos külső alatt nagyon más technika lapul, mint amit a mai autókban megszoktunk.
Képzeljünk el egy létrát, aminek a két végére keresztbe fektetünk egy-egy seprűnyelet kerekekkel. Az alváz és a merev tengelyek egészen kényelmetlenné teszik a sima közlekedést. A kanyarokban barátságos tempó mellett is reálisnak tűnő félelem, hogy felborulunk, a független felfüggesztés hiányában az egész alváz beleremeg az úthibákba, vele együtt mi is, akik a rácsavarozott kalitkában ülünk.
Ezeket az apróságokat persze meg lehet szokni, vagy enyhíteni a jelenlétüket, ha például lassan megyünk. Ha viszont feltévednénk az autópályára, nem is nagyon marad más választásunk. 130-as tempó környékén egy oldalról érkező galamb szárnycsapásának szellőjétől is akkorát kell korrigálni a kormányon, hogy mindjárt ráérünk 110-zel odaérni. De még így is hangos lesz. Egy kockának nem a legjobb a légellenállási együtthatója, tele van élekkel, amiken játékosan surroghat a szél. Surrog is.
Az erdőt leszámítva egyetlen elfogadható felhasználási területe a város. Városban ugyanis nem vagyunk gyorsak, de még így is csattog a váltó, és olyan szimfóniát kapunk mechanikus zajokból, hogy neveltetéstől függően kifejezetten zavaró, vagy épp öröm hallgatni. Cserébe amennyire aggasztóan tud viselkedni a rettenetes utakon, annyira hidegen hagyja valójában a technikát a zötykölődés, tekintve, hogy lényegesen fickósabb igénybevételre van méretezve. Nem kényelmes, de nyüstölhető.
A másik nagy előnye városban, hogy kicsi és kocka. Pótkerék nélkül három és fél méter, és mivel nincsenek a sziluettjében ívek, pont ott van vége, ahol sejtenénk. Persze az apróságából az is következik, hogy belül sem nagy. Elöl ugyan jól elférni, de hátra vagy bepakolunk a lehajtott ülésekre egy 370 liter környéki vaddisznót, vagy négyen utazhatunk tűrhető kényelemben, és talán még két fürj fér a maradék csomagtartóba. A Jimny tehát elavult technikán utaztat véleményes kényelemben, trehány úttartással, és még hely is alig van benne. Ezt mindenképp érdemes megállás nélkül mantráznunk, ha 5-6 millió környékén szeretnénk autót vásárolni, máskülönben könnyen egy végtelenül vidám, őszinte kis cukiságba találjuk magunkat, pedig eredetileg Vitarát akartunk.
Ez az a pont, ahol a felelős tájékoztatás jegyében meg kellene próbálnom mindenkit lebeszélni a Jimnyről, akinek hivatásából adódóan nincs feltétlen szüksége igazi terepjáróra. Tényleg bármi mással jobban járnának, de ennyire szerethető és szórakoztató jelenséget birtokolni, sőt napi rendszerességgel használni annyira vidám dolog, hogy minden kényelmetlenségével együtt is gondolkodás nélkül a Jimnyt választanám.
Ott voltam szerencsés operatőrként a bemutatón, amikor Anti tesztelte, és egyértelműen az egyik kedvenc videóm kerekedett ki az eseményből. Most pedig egy hétig volt nálam, és a kényelmetlenségeket és zajokat nyom nélkül elmosta a kiemelőfilc-színű gyermeki boldogság. Minden beszállás előtt és kiszállás után nagyjából olyan tüneteket produkáltam, mint amikor a nagymama találkozik kisunokájával, vagy bárki egy bébipandával. Az emberek utána fordulnak az utcán, átdudálnak a piros lámpánál, lelkesen gratulálnak és mosolyognak a gyerekek. Meg kell zabálni, annyira jópofa.
Ha pedig a forma beüt, onnantól nincs menekvés, beindul a kognitív disszonancia redukció. Az agyunk nehezen viseli, hogy odáig vagyunk valamiért, ami ennyire haszontalan, ezért aztán inkább átértékeljük a zavaró zajokat, a pocsék menettulajdonságokat és a szűkös helykínálatot. Lesz belőle egy őszinte, sallangmentes karakter, aki magasról tesz az uniformizált divathullámokra és még mindig őrzi a hagyományos erényeit.
Ezzel lényegében el is jelentéktelenednek a hátrányok, és csilloghatnak az erények. A Jimny külseje zseniális. Olyan emberekből hozott ki intenzív érzéseket, akiknek egyébként egy előttük eldübörgő Ferrari sem üti meg az ingerküszöbét. A kerekek felett egy emelettel lebegő kaszni az irgalmatlan sárvédőszélesítésekkel, és a fakocka formával telibe találja a gyermeki énünket, aki nagyjából ilyen autót rajzolt először az oviban.
Beülve pedig kapunk egy terep-hangulatú Suzuki belteret, kamucsavarral rögzített kapaszkodóval és egy darab műanyagból készült ajtóborítással. Semmi extra, de érzésre a vasakhoz hasonlóan bírni fogja a gyűrődést. Minden a helyén, megszokást nem igényel, és a fedélzeti rendszere is jól működik, de a navit itt is érdemes telefonnal helyettesíteni. Az ülések kényelmesek, a klíma szuper, a vezetéstámogató rendszerei is hozzák a kötelezőt.
A kormányzás viszont egészen rettenetes; egy derékszögű kanyar után például hiába várjuk, hogy visszatekeredjen magától, és már országúti tempónál egyenesen haladva is folyamatosan ide-oda kell rángatni, mint egy régi amerikai filmben. Van még egy pontatlan, kissé nyúlós váltónk és egy csapnivaló futóművünk, valahogy mégis összeáll a kép, és a kitűnő, 1,5-ös szívó benzinessel együtt hibátlan gépészkedős élményt kapunk hét liter alatti vegyes fogyasztással. Lehet, hogy egy Swift minden szempontból jobb, de végeredményben a Jimnyből fogunk elégedett büszkeséggel kiszállni.
Ha pedig ez mégsem lenne elég, akkor is miénk lesz a sok képmutató városi terepjáró között az igazi offroad gép. A Börzsönyben letérve a járt útról hamar egészen aljassá vált a terep és ha nem hallottam volna ezer helyről, hogy a Jimny bárhol elmegy, biztos, hogy lapítva visszatolatok. Ehelyett olyan utakon verettünk önfeledt vihogás közepette, hogy gyalog sem indultam volna neki. Elképesztően szórakoztató a 100 lovas szívómotor unott zümmögése, miközben felezőben himbálózik az 1100 kilós kaszni az eszetlen bakhátokon, és eszében sincs elakadni.
Ez az, amiben eltér az elpuhult SUV-októl. A Jimny egy terepjáró, és tényleg átmegy mindenen, ebből következik az is, hogy az erdészeket leszámítva mindenki másnak sokkal praktikusabb egy hobbiterepjáró, vagy bármi más, ami nem egy létraalvázas célszerszám. Ráadásul drága is. Az 5,4 milliós indulóár terepjáró viszonylatban nem sok, de ha egy négyszemélyes, csomagtartó nélküli miniautóként közelítjük meg, annál inkább. Az viszont nem rossz, hogy a fullextrás változat a zseniális feláras kiemelőfilc fényezéssel is megáll hatmillió felett valamivel. Ennyiért egy kényelmes, korszerű Vitarát is vehetünk magunknak, amivel ugyan úgy gond nélkül el lehet bukdácsolni a telekre.
Ettől függetlenül a Jimny üde színfoltja lesz idővel az utcaképnek, főleg, hogy ez az új dizájn olyan vevőket is bevonz, akik tényleg csak a jópofasága miatt fogják megvenni, és csak városban fogják használni a járókelők legnagyobb örömére. És teljesen meg tudom érteni őket, mert előbb-utóbb valahogy én is beszerzek egyet, az tuti, csak még ki kell találnom, hogy hogyan fogom megindokolni. Vagy csak simán elmegyek erdésznek.
