Ha nem németet, akkor mit?

Teszt: Land Rover Range Rover Evoque P250 First Edition - 2019.

2019.10.17. 07:32 Módosítva: 2019.10.17. 08:02

Vannak autók, amiket az ember nem azért szeret, mert jók, hanem mert egyszerűen szerethetővé válnak. Nekem ilyen volt a Lexus LC500, a hatalmas, űrhajószerű túrakupé. A fedélzeti rendszerétől agyérgörcsöt kaptam, vezetni sem volt különösebben jó, mégis hamarabb kéne, mint bármelyik német vetélytársa. Ugyanígy voltam a Range Rover Velarral.

A Velar már csak azért is a kedvencem volt, mert az egész angol luxusdömper-szcéna kimaradt a szocializációmból, mindig csak a Chelsea Tractor jelenség volt meg. És akkor jött a Velar, amiben az volt a legszerethetőbb, hogy szép volt, a szó hagyományos értelmében, nem pedig fenyegető. Igen, a váltója elég tétova, az infotainment is döcög, hallani olyat is, hogy egy Alfa megbízhatóbb, de még midig elolvadok, ha eszembe jut a kompresszoros V6 nyígása, el is kergettem egyből Krakkóig meg vissza.

Sokat gondolkodtam rajta, miért is tetszett annyira a Velar, hiszen racionális érvek mentén lelépik a riválisai, aztán rájöttem, hogy a markáns karakter fogott meg. A luxus angol megközelítése akkor is átjön, ha a tulajdonos indiai, a szépség ebben a ligában különösen kedves dolog, a brutális motor pedig az egésznek adott egy öltönyös gengszter mellékízt. Ha arra kárhoztatna a sors, hogy a pénzemből csak hobbiterepjárót vehetek, a Velar lenne az.

A Tannis test pedig olyan rendezvény, hogy az ember egész nap vezet, interjúzik, aztán éjszakába nyúlóan dolgozik, ennél fogva folyamatos éberkómában tölti a napokat. Így sétáltam el sokszor a Range Rover Evoque-ok mellett, hogy fel sem tűntek, mivel azt hittem, Velarok. Aztán jobban megtúrva az emlékeimet, leesett, hogy a Velar már jó két éve játszott az Év Autója címért. A trükk csak az, hogy az Evoque annyira hasonlít a Velarra, hogy még csak nem is méterrúd kell a megkülönböztetéshez, mint két Audinál, hanem tolómérő.

És nem csak ezért marad az ingerküszöb alatt az Evoque: a 2018-as modell döbbenetesen hasonlít a 2011-es első generációra, holott egy új autó. Olyasmi helyzet ez, mint a Fiat 500, a Mini, vagy a Mustang: ezeknek olyan jól sikerült a formája, hogy az utódmodellnél sem sikerült elszakadni a fő motívumoktól, ezért ugyanazt ragozzák, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az Evoque-kal még eddig sem merészkedtek, egyszerűen csak legyártottak egy ugyanolyan autót, olyan apró, szinte fűszerezés finomságú eltérésekkel, hogy vizuális segédlet nélkül maga a tervező se tudja megkülönböztetni a kettőt.

Ez vélhetően azért van, mert annyira sikerült a forma, hogy indokolatlan lenne lecserélni. Valószínűleg így is van, de a platformcsere miatt kellett a modellváltás, a 2018-as Evoque már a PTA padlólemezen ül, nem a még Fordtól örökölt, komolyan módosított D8-on. Emiatt két centivel nőtt a tengelytáv, így hátul elég kényelmes. Viszont a fejteret úgy sikerült tágasra növeszteni, hogy az ülőlapot lejjebb engedték, így viszont az ember térde egy idő után az indokoltnál hegyesebb szögben törik.

Sokan kritizálták az előző Evoque-ot, hogy a finom autóhoz kontrasztosan sprőd futómű tartozik. Amennyire a kerámialap simaságú dán utakon meg lehet ítélni, ez elmúlt, szépen rugózik, legalábbis nekem még a 250 lóerős benzinessel sem jutott eszembe heveskedni. Ez egy négyhengeres, kétliteres turbómotor egy 48 voltos szoft-hibrid rendszerrel támogatva. Ez fékezésnél visszatáplál, gyorsításnál besegít, de haladásnál legfeljebb a sebesség megtartásában vesz részt, kizárólag villannyal, mint például egy Prius, képtelen gyorsítani.

Csupán a leggyengébb, elsőkerekes, 150 lóerős dízelhez kérhetünk kézi váltót, amúgy a kilencsebességes automata ZF jár az Evoque-hoz. Nekem egy kompakt crossoverrel eleve nincsenek csapatós ambícióim, ezért nem is rónám fel a váltónak, hogy lassan talál magára, de a fajtársai között azért van jobb. Összkerékhajtás is van, és ahogy a legtöbb hasonló jellegű hobbiterepjáró, ez is akkor küld hajtást a hátsó kerekekre, ha az elsők elpörögnek. Nem mentem el vele triálozni, de egy laza homokos patakba beálltam vele a fotózás miatt, hiába süllyedt meg, elpörgő kerék nélkül jött ki.

Ha tippelnem kéne, Evoque-ot kétféle ember fog venni: az nő, akinek a férje már Velarral jár, és neki is olyan kell, vagy az a férfi, aki dafke nem akar német prémium SUV-t. Őket viszont nem fogja érdekelni, mi hajtja az autót, hiszen akkor Velart vennének, a kutas meg úgyis tudja, melyik pisztoly való a töltőnyílásba. A fenti csoportok viszont egyöntetűen imádni fogják a belteret, mert az tényleg fenomenális. Elhatároztam, hogy nem fogok angol néplélekhez kapcsolódó kliséket elhelyezni a tesztben, de ez tényleg olyan, ahogy az ember egy brit ízlésvilágú nappalit képzel. Nem is feltétlen über-prémium anyagokat használnak, de rendkívül ízlésesen szórták szét őket, a kis króm keretekért egyenesen megőrülök, és bár vannak kevésbé igényes részek, azok sem ordítanak.

Az Evoque-ban nagyon jó létezni, pedig ez a full szürke belső tulajdonképpen ingerszegény. Ellenben az infotainment nem sikerült ennyire átütőre: igényes, szépen építették be mindkét tabletet, a probléma a kezeléssel van. Az alsó kijelző dedikáltan a fűtésnek és a menetmódoknak szól, viszont annyira aprók az ikonok, hogy elég sokáig kell lenézni, mire meglesz, ez viszont azzal jár, hogy sokáig vonja el az ember figyelmét.

Jó ötlet ellenben a két tekerőtárcsa, ami alapesetben a befújt levegő hőmérsékletét szabályozza, de ahogy lépkedünk a menük között, lehet ülésfűtés-szabályzó is. Ezen a vonalon kéne tovább haladni, kombinálni az analóg és digitális elemeket, hiszen vezetés közben tapintható, tekergethető, egyértelműen megtalálható dolgokat akar az ember, de ha ezek alatt van egy kijelző, akkor élből megvan a multifunkciós jelleg, amit most a teljesen érintőképernyős rendszerekkel érnek el.

Az Evoque-ban viszont marad a lenézegetés, amikor a menetmódok között akartam váltani, már tényleg nyomasztóan keresgélni kellett. Nyilván ezek csak a hajtáslánc és a kipörgésgátló beállításait variálják, nem játszik a hasmagassággal, de ettől függetlenül nem lenne meglepő, ha négy rendes gumival ügyesen mozogna terepen. További okos fícsör a változtatható dőlésszögű főkijelző, ami magas és alacsony sofőröknek egyaránt kényelmesen olvasható tud maradni. Az operációs rendszer sincs a helyzet magaslatán, egyrészt olyan sokáig bootol, hogy addig meg lehetne nézni a Gyűrűk ura rendezői változatát, másrészt szeret akadozni. Megint csak jó ötlet viszont a kameraképet is adni képes középső visszapillantó: ez a hátsó kamera nagylátószögű képét jeleníti meg a tükör helyén, ha átkattintunk egy kapcsolót.

Érdekes újítás még a panorámaképes parkolókamera-rendszer újragondolása. Ez nem csak az autó körüli dolgokat látja, de mozgás közben azt is, amin átmegyünk, rögzíti, majd beledolgozza a panoráma képbe. Terepezésnél lehet hasznos, lássuk, mikor tépjük le a haspáncélt, esetleg valamilyen maffiafilm vallatásos jelentében tudok neki szerepet elképzelni.

Végső soron az Evoque-kal is hasonlóan vagyok, mint a Velarral: van sportosabb, például egy BMW, van, aminek jobb a fedélzeti elektronikája, például egy Mercedes, és minőségérzetben egy Audi felette áll. Ellenben az Evoque más, és nem öncélúan, hanem szerethetően, kényelmesen. Tannisban egy P250 First Edition modellt próbáltunk ki, magam részéről a benzinmotort engedném el, ilyen jellegű autóba szerintem kicsit overkill a 250 lóerő. Ellenben a 180 lóerős dízel, automatával és összkerékkel 13,5 millió forintról indul, az Evoque S-t bőszen extrázva 17,1-ig toltam el. Nem tudom olyan átütően kívánni, mint a Velart, de ettől még az idei Tannis test egyik legkellemesebb meglepetése volt.