Van most a világban ez a sokak számára érthetetlen SUV-mánia. Nincs mit tenni, eljutottunk oda, hogy még a legkisebb gyösz is nagynak és keménynek akar tűnni, a júzerek pedig zabálják ezt. Ugyanakkor annyi hobbiterepjáró árasztotta el a piacot, hogy óhatatlanul vannak az értelmetlen gyökérségeken túl váratlanul remek darabok is. A mostani GLC méretben a tökéletes középút, felszereltségben felfelé tekint, de nincs könnyű dolga: 2022-ben egy Mercedesnek nagyon jónak kell lennie ebben a kategóriában. Meg is tudja ugrani?
A Mercedes az elsők között ugrott bele a hobbiterepjáró-bizniszbe: a W163 kódú ML-t 25 éve, vagyis 1997-ben mutatták be. Akkor még egészen mást gondolhatott az iparág az SUV-kről, hiszen még semmi nem utalt arra, hogy 2022-re ez a fazon válik majd az autózás vezető trendjévé. Akkoriban még fontosnak tűnt, hogy az SUV ne csak egy formát jelentsen, hanem a méret és a marcona kiállás mellé tudjon is valamit cudarabb terepen.
Mára a terepképesség szinte irreleváns lett, mert rájöttek, hogy az emberek nagy részének nem azért kell SUV, mert sokat járnak borzalmas minőségű úton, hanem azért, mert simán csak tetszik nekik. Ennek eredményeképp ma már nem azon feszülnek meg a gyártók, hogy a hobbiterepjáróik ügyesek legyenek terepen, hanem azon, hogy minél jobbak legyen tökéletes minőségű, aszfaltozott úton, miközben megtartják a marcona kiállásukat. Színház az egész világ.
Itt van például a Mercedes GLC, aminek két verziója van: a laposított tetejű változatot GLC Coupénak nevezik, míg a klasszikus SUV nem simán a GLC, hanem a GLC Offroader nevet kapta. Van ebben a nómeklatúrában valami tragikomikus, hiszen gyárilag még csak terepgumit se lehet rendelni hozzá, és minden elemén gyönyörű fényezés hirdeti, hogy hiába a név, soha senki nem fogja terepre vinni. Szinte arcátlan, hogy mennyire képmutató dolog ez, ami egyben ügyesen rávilágít arra is, hogy mit várnak el a vásárlók.
Na, de most már nézzük ezt a konkrét tesztautót: ez itt a GLC 200 Offroader rojtosra fullozott, de alapmotoros változata. Magát a típust 2015-ben mutatták be, ez pedig itt már a második generáció, ami idén érkezett. Az elődhöz képest a forma keveset változott, de az összkép mégis modern és sikkes lett. A második generációs GLC formavilága tökéletesen beleillik a Mercedes arculatába: a nagy, hosszan és finoman ívelő felületek és a visszafogott élek ízléses kombinációja minden Mercinek jól áll.
Más kérdés, hogy ennek a régóta megtartott – általam nagyon kedvelt –, visszafogottan, kis részletek finomításával fejlődő formanyelvnek az a hátránya, hogy nehéz benne meglátni az újdonságot. Ha kicsit ráfókuszálunk a kérdésre, akkor látszik, hogy a második generációs modellt még az elődnél is folyékonyabbra rajzolták és optikailag laposabbá is tették. Utóbbiban sokat segítenek a szűkebbre húzott lámpák és a szélesebb, lefelé szélesedő maszk is, aminél apró finomság, hogy egyes verzióknál apró Merci-csillagokat is találhatunk benne.
Az összkép egyébként rendkívül vonzó még az én, SUV-kra összehúzott szemöldökkel, sandán néző szememnek is. Ennek valószínűleg az is az egyik oka, hogy bár valamilyen suta marketinges ok miatt Offroadernek kell hívni, ezt a modellt mégse szerették volna a terepjárósság hangsúlyozásával eladni. Emiatt nem is tűnik annyira drabálisnak és marconának, sőt annyira jó a forma flow-ja, hogy simán kisebbnek néz ki képeken, mint valójában. Az, hogy ennyire látványosan nem akar keménynek tűnni, valahogy furán őszinte, miközben a nevével és a kategóriájával abszolút ellentmond.
Nagy kár, hogy a GLC belseje nem látszik kívülről, mert sokkal feltűnőbb és ütősebb, mint a külső. Már amennyiben valaki szereti, ha valami rettentően hatásvadász és feltűnő, ugyanis, ha a külsőt mondjuk Saya Noéhoz hasonlítjuk, akkor ahhoz képest a belső minimum Nicki Minaj. Ugyanakkor az a megdöbbentő, hogy ez most itt nem egy panasz, ugyanis ahogy a külső is működik a Mercedes jelenlegi formanyelvével, úgy belül is kimondottan adja ez a mostani vonal.
Tulajdonképpen a recept nem bonyolult: van egy fektetett kijelző, ami maga a műszerfal, illetve egy állított, amin pedig az infotainment fut. A központi kijelző két oldalán szürke színű, fahatású betétek vannak, alatta pedig kimondottan ízléstelen karbonmintát csodálhatunk. Utóbbit nem is értem, hiszen teljesen tájidegen, sehol máshol nincs ilyen az autóban, ráadásul még bénán is néz ki. A beltér leghangsúlyosabb elemei a légbeömlők, amik nemcsak kiemelkednek a térből, de belülről meg is világították őket.
A beltér egyik véleményes pontja egyébként a hangulatvilágítás. Nem aprózták el, szinte mindenhova jutott: a már említett szellőzőkbe, a műszerfal alsó élére végig, a lábtérbe, sőt még az ajtókra is. Ez egy olyan pont, amiről mindenki döntse el, hogy jól néz ki vagy menthetetlenül bazári. Amúgy a formai megoldások sokféleségének tömkelege eredményez egyfajta eklektikát, az összkép mégsem tűnik szétszórtnak. Külön pluszpont jár azért, hogy a felületek között ügyesen használták az üres teret, amitől az egyes részek markánsan elkülönülnek egymástól.
A központi kijelzőre került sok kezelőszerv digitalizált verziója, így például a klímáé is, amit bár sokkal rosszabb használni, mint a fizikai gombokat, itt legalább nem kimondottan idegesítő. Alatta egy fura lécen van még pár gomb, ráadásul fizikai nyomásponttal, viszont mivel egyben billen az egész, nem érződik ügyes megoldásnak, mert olyan, mintha nem direkt lenne így.
Az MBUX fedélzeti rendszer egyébként ügyes és logikus, viszont egy kicsit több almenüt tartalmaz, mint amennyi kényelmes lenne. A kijelzők képminősége egyébként remek, az egyetlen problémát az okozza, hogy a nagy üvegfelületek sok szituációban durván tükröződnek. Illetve akad még probléma: nem találtam semmilyen dedikált gombot a zeneszámok léptetéséhez és megállításához. Ez apró gondnak tűnhet, viszont merőben idegesítő egy ennyire drága autóban, hogy menet közben ujjheggyel kell böködni a kijelzőt, ha mást hallgatnánk, mert amúgy a kormányon sincs erre dedikált gomb. Csúnya dolog, na.
A kormány állatul néz ki, de az egyben billenő, egyébként érintős gombokat szokni kell. Ahogy azt is, hogy jobb oldalon csak a váltókar van, ezért az ablaktörlő irányítása sokaknak biztosan nem fog kézre állni. Ezt a bal bajuszkapcsolóval lehet megtenni, és még egy egész hét eltelte után se esik kézre egyszerűen.
A beltér anyaghasználatába nem könnyű belekötni, mert szinte mindenhol finom, és remekül össze is rakták. Apróságoknál látszik azért, hogy ez a Mercedes mércéjével nézve nem a legfelső polc, hiszen vannak olyan elemek – például az ajtóbehúzó –, amik egy fokkal kevésbé masszívak, mint amilyennek kinéznek. Érdemes hozzátenni, hogy ez szigorúan mercis mércével van így, abszolút értékben egy kiváló minőségű, jól összerakott belsővel van dolgunk.
Abban semmi meglepő nincs, hogy az ülések szinte hibátlanok. Kár is ragozni, ez ezen a szinten nem egy megsüvegelendő meglepetés, hanem reális alapelvárás, és szomorú lenne, ha egy ilyen gyártó nem tudná megugrani. Hátul is bőven van hely, a 184 centis magasságommal simán elférek magam mögött, de a 2,88 méteres tengelytávhoz képest lehetne egy fokkal tágasabb is. Főleg a lábteret éreztem szűkebbnek a kelleténél, a fejtér az üvegtető ellenére is kiadta. Ennek amúgy lehet némi köze a forma oltárán beáldozott térnek, ugyanis például a géptető látványosan messzire benyúlik az utastér irányába, értékes centiket vonva el attól.
Óriási viszont a csomagtér: 620 literes alapállapotában, és 1680 literes, ha lehajtogatjuk a székeket. Meg lehetne szólni, hogy a csomagtér pereme magasan van, így kényelmetlenül magasra kell szatyrozni, viszont ezt ellensúlyozták azzal, hogy az autó hátulja a légrugók miatt pakoláskor mélyre leengedhető.
Ez itt egy fura konfiguráció: a felszereltsége nagyon magas, szinte minden benne volt, ami csak benne lehet, viszont ehhez a benzines alapmotort párosították. A nem AMG benzinesek közül egyébként mind kétliteres turbós, ez a 200-as típusjelzésű a belépő változat. Számszakilag ez azt jelenti, hogy van 204 benzines lóerő, amit további 23 elektromos egészít ki, ugyanis a GLC 200-at enyhe hibrid rendszerrel toldották meg. A tűzerő egy kilencfokozatú automataváltón keresztül jut el mind a négy kerékhez. Itt érdemes megjegyezni, hogy se kézi váltó, se kétkerékhajtás nem konfigurálható semelyik változathoz, így a belépőhöz sem.
Sajnos ez a motor valahogy nem illik bele ebbe az autóba. Nem azért, mert rossz lenne, vagy mert gyengének érződne a bő 1,9 tonnás testhez, hanem azért, mert idegesnek hat. Már ezzel a motorral se megy rosszul, hiszen a 100-as tempó megvan 7,8 másodperc alatt, de valahogy semmi kedvem nem volt nyomni neki. A karaktere és a hangja olyan, ami egy C osztályban tökéletesnek érződne, ehhez a GLC-hez viszont vagy egy nagyobb benzines vagy egy dízel sokkal jobban passzolna.
A kilencsebességes automata váltó finom szerkezet, szinte észrevétlenül vált, és nem idegesít fel ide-oda kapcsolgatással. Ez egy remek pontja az autónak. Ahogy váratlanul kiváló a kormányzás is, ami mostanában kezd a Mercik erősségévé válni: pontos, hibátlanul áttételezett, és még visszajelzéseket is ad. Ugyanakkor a köztudatban a márka erősségeként élő futómű felemás érzéseket keltett bennem. Imádtam a hosszú rugóutakat, amiket nem kísért semmilyen botlábú dülöngélés, mégis az volt az érzésem, hogy lehetne ez jobb is. Szépen suhan, és az egyenetlenségek nagy részét ügyesen vasalja, mégis átsejlik a rendszeren, hogy ez egy SUV: vannak pillanatok, amikor kellemetlenül nagyot üt, illetve érezhetően megküzd a GLC nagy hasmagasságával és jelentős súlyával is.
A menetkomfort és a haladás tehát mindent egybevéve remek élmény, abszolút olyan, amilyet egy Mercedes SUV-tól elvárhatunk, és nehéz is belekötni. Az összképbe több ponton apró, de idegesítő szálkákat fúró részletek érzésre pont abból adódnak, hogy ez egy emelt hasmagasságú autó.
Van egy nagyobb szálka is, amit szándékosan a végére hagytam, ez pedig a fogyasztás. A tesztidőszak alatt kerek 13 litert evett alattam a GLC, ami a tényeket nézve – kétliteres benzinmotor, összkerékhajtás, városi használat, nagy homlokfelület és 1,9 tonna – annyira nem sok, ugyanakkor érdemes belegondolni, hogy mit is ígérnek. A kombinált fogyasztásra 8,2 litert adnak meg WLTP szerint. Naivan azt is gondolhatnánk, hogy ezt az enyhe hibrid rendszer, a modern motor és a soksebességes, okos automata váltó akár még el is érheti, aztán hidegzuhanyként a fizika mégis arcon csap.
A középkategóriás, prémium SUV-k között adja magát, hogy az Audi Q5-tel és a BMW X3-mal hasonlítsuk össze. 4,72 méteres hosszával a GLC a három közül a leghosszabb, amit 4,71 méterrel árnyékként követ az X3, de a 4,68 méteres Q5 sincs nagyon lemaradva. A tengelytávoknál is ugyanez a helyzet: a Merci 2,89 méteres tengelytávját követi a BMW-é 2,86 méterrel, majd az Audi 2,82 méterrel.
Jelenleg a GLC alapára 21,5 milliónál rajtol, de a tesztelt, AMG külsejű kivitel a rengeteg extrával már belekarcol a 30 millióba, még így, alapmotorral is. A BMW ára 19,7 milliónál indul, amiért szintén a kétliteres – ott 184 lóerős – alapmotor és automata váltó jár. Az Audi hozzájuk képest váratlanul alacsonyan startol, annak az alapmodelljéért 17,2 milliót kérnek, a Mercihez hasonlóan 204 lóerős benzinessel. Jól látszik, hogy a Mercedes árszabása nem tartozik a barátságosak közé, hiszen a BMW-nél közel 2 millióval, míg az Audinál bő 4 millióval kezd magasabban. Azonban érdemes figyelembe venni, hogy gyártónként nagy lehet a különbség az alapfelszereltségek között, így valószínű, hogy hasonlóan magasan extrázva a másik két modell ára is megközelíti a 30 milliós sávot.
Nagyon jó autó a Mercedes GLC, ez kétségtelen, gyakorlatilag semmilyen pontjába nem lehet igazán nagy rössel belekötni. Az íves, szinte folyékony formanyelv remekül áll neki – mint ahogy minden Mercinek –, és a mérete is pont akkora, hogy már nem néz ki bután aránytalannak. A beltér igényes és lukszi, de egészen biztos, hogy sokaknak nem fog tetszeni, hiszen hírből sem ismeri a konzervativizmust. A mozgása mercis, az SUV-k mezőnyében kiemelkedően jó, de azért a motor és a futómű terén akadnak kifogásolható részletek. Igaz, ezek nagyon aprók.
