Használt: Nissan Almera 1.5 – 2007.

Nagyszüleimnek összesen egy használtautójuk volt, egy szürke, kétütemű Trabant, azt elég hamar le is cserélték, utána már csak újak jöttek. Két másik kétütemű Trabi, egy négyütemű Wartburg és két Nissan Almera. Egy N15-ös és ez az N16-os. Szeretnek biztosra menni, és ahelyett, hogy egy használttal kísérleteznének, inkább egyszer vesznek valami egyszerű, de célszerű autót, és nyolc-kilenc évig megtartják. 2007-ben már az utolsó példányokat szórták ki ezekből az Almerákból, 2 999 000 Ft-ért lehetett elhozni egy négyajtósat, abban már a két légzsák, a két elektromos ablak, az ABS és a légkondi is benne volt, sőt, a metálfényért sem kellett felárat fizetni.

Tudtuk, hogy ezt már a franciákkal közösen fejlesztették, de azt is, hogy a frissítés előtt még 5 év garanciát vállalt rá az akkori importőr. Sejtettük, hogy nem lesz olyan, mint az elődje, de nem volt okunk kételkedni abban, hogy be fog válni, ráadásul ha 1999-ben mindent kérünk a másikba, az sem feltétlenül jött volna ki hárommilióból, és az már 16 évvel ezelőtt is baráti ár volt egy 1,5 literes, 98 lóerős, alsó-középkategóriás japán szedánért. Nem sokat vacakoltunk vele, elmentünk, megnéztük, beültünk, tetszett, megrendeltük. A kiállított Café Latte színben volt is még raktáron, már csak rádiót kellett venni, mert a multimédiás rendszert speciel pont kispórolták belőle.

Ha most forgatókönyvet írnék, annyit csavarnék ezen az igaz történeten, hogy amikor végre megérkezett és kipróbáltuk, elhatároztuk, hogy megtartjuk a régit, pedig már azzal a tudattal írtuk alá a szerződést, hogy az N15-öst semmi pénzért nem adjuk el. Én kaptam meg, ma is megvan, most a szüleim (nem) használják. Az új Almera becsületesen teljesített, igaz, akkor már csak a bevásárlásokhoz, a hétvégi kirándulásokhoz és a Balatonra cuccoláshoz álltak ki vele a kertből. Annyira sosem szerették meg, mint a régit, és több ponton is bele tudtak kötni, de az dicséretes, hogy azóta egy-két izzón kívül csak olajat kellett benne cserélni, igaz, nem is ment bele több 49 525 kilométernél.

Ilyen minimális futás mellett érthető, hogy a 3 éves garancia lejárta után is elviszik kötelező szervizre a márkakereskedésbe, ahol kétévente megállapítják, hogy gyakorlatilag újszerű az Almera. Klasszikus bácsi autóként nem a mechanikai, hanem a fizikai kopások feltűnőek, de rutinos nagypapám csak egy óvatlan tolatásért felelős, ezért került bele utólagos radar. A kis horzsolásokat parkolókban állva szedte össze, a vezetőoldali tükörházon felhólyagosodott a festék, egy állat megrágta a szélvédő gumiszegélyét, a szélvédőt egy felcsapódó fémdarab miatt nemrég ki kellett cserélni, ja és elveszett róla egy dísztárcsa. A harmadik még megvan, csak a balansz miatt kapott hátra két egyformát.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy én milyennek látom. Arra emlékszem, hogy az első fotókon még extravagánsnak tűnt a korábbi, hamisítatlan japános vonaltól elrugaszkodott formaterv, pláne a három- és az ötajtós szörfdeszka teteje, pedig valójában már akkor sem tartozott az első vonalba. Nehéz volt összehasonlítani az európai és valljuk be, a japán riválisokkal is. A Renault-Nissan szövetség első közös modellje mintha egy légüres térben mozgott volna, és igazából sem a japán, sem a francia identitását nem merte volna vállalni. Vitathatatlan, hogy biztonságosabb, egy csillagnál még a 2001-es EuroNCAP-kritériumok szerint is több a négy, viszont nehezebb és szűkebb lett, ami legfeljebb félsiker.

Mire a 2003-as frissítés esedékessé vált, a japán konkurensek európai mintát követve stílust váltottak, és az egyterű fazonban látták a jövőt, a Nissannak nem maradt más választása, ki kellett hoznia a legtöbbet az Almerából. A külsőt igyekeztek elegánsabbá tenni, eltüntették a védőcsíkokat, a hagyományos fényszórókat egy darabból álló, műanyagbetétes lámpatestre cserélték. Még egy Xenonra emlékeztető, projektoros tompítottat is beépítettek. Az utasteret elvileg jobb minőségű anyagokkal rendezték be, az 1,5 literes benzines 90 helyett 98 lóerős lett, és belekerült az 1.5 dCi dízelmotor.

Fontosabb volt az elöl MacPherson, hátul viszont már becsapós módon multi-linknek hívott, speciálisan felfogatott, bár attól még régimódi, merevhidas hátsó felfüggesztés áttervezése. A feszesebb futóműhangolás kevésbé feltűnő karosszériadőlést jelentett, nagy sebességnél javult a stabilitás, és kevesebb zaj jött a futómű felől. A feláras, monokróm kijelző nem volt más, mint a bizonyítási vágy tünete, különösen a modernnek szánt, valójában túlbonyolított szellőzéssel. Nem is a frissessége miatt fogyott jól, a megbízhatóság ígérete és a kedvező ár sok más szempontot felülírt.

Lehet, hogy nem olyan bombabiztos az elektronikája, mint a született japán N15-ösnek, de a rozsdának is kevésbé hajlamos megadni magát. A viszonylag enyhe teleket látott tesztautón egy barna pötty sincs, cserébe a fényszórók beáznak, eső vagy mosás után párásodnak. Az aszimmetrikus hátsó lámpák közlekedésbiztonsági szempontból megmagyarázhatók, mégis visszalépésnek tűnik a látvány. Még a kiosztáson sem kellett volna változtatni, hogy igényes legyen. Szintén visszalépés (a négyütemű Wartburghoz) a nyomógombos csomagtérzár, ezt a Sunny-ban is belülről, karral oldották meg.

A régi fedelét egy óvatos mozdulattal le lehetett kattintani, ez le sem csukódik ha finomkodik vele az ember, viszont puhán tompít, ha izomból lecsapják. Láthatóan azt is feladták, hogy a kategória királyaként emlegessék az ajtócsukódás miatt, az elsők elég masszívak, a könnyű hátsókat viszont tízből hatszor csak másodikra sikerül becsukni, és ez 16 éve nem változott. A beltéri anyagok a kéttónusú műszerfal ellenére legfeljebb közepesek, mellettük szól, hogy ezek sem változtak semmit 16 év alatt, nem zörögnek, nem vetemednek, repedezni tuti nem fognak, jelen esetben kifényesedésnek sincs nyoma.

A Nissan pickupokból is ismert kormány talán a legjobb minőségű mind közül, a fém betéttel feldobott váltókar esélyes még a címre. A legnagyobb előrelépést az ülésekkel érték el, nem csak a kárpitozásuk, a formázásuk is lépést tartott a korral. Jól ülünk a csak magasságában állítható kormány mögött, fontos, hogy a véleményünk több órányi autózás után sem változik meg. Az ülőlap hátulja a nagyszüleim örömére tekergetéssel emelhető, ezt a megoldást nem mindenki szereti, az állítható deréktámasszal együtt viszont már elég jól személyre szabható a vezető helye.

Ebben az Almerában már kevésbé érezzük úgy, hogy a földön ülnénk, a nagy ablakokon át a kilátás is jó, a tükrök méretesek, minden rendben, indulhatunk. A vezetőoldalon automata ablakemelő hangos, de gyors, ami a Nissantól származó motorról is elmondható. A változó szelepvezérlésű, láncos, Euro4-es szívó benzines egyértelműen az N16-os legjobb része. A nagypapám szóhasználatával fickós motor alacsony fordulaton megmutatja, hogy van benne akarat, csak ügyesen kell kapcsolgatni, és ha elhagyjuk a komfortzónát, kiderül, hogy többre képes, mint várnánk.

4000-es fordulaton, ahol eléri a 136 Nm csúcsnyomatékot, masszívan megindul és kisimul a járása, a német autópályán igazi meglepetésautóként lehet vele kihasználni a belső sávot. A korlátok közé szorított utakon, vagyis a világ többi pontján meg kénytelenek leszünk beérni a tudattal, hogy a 98 lóerőt kiautózva, 6000-es fordulaton sem tűnik annyira hangosnak, mint a 130-as limithez tartozó 3500-nál... Aki gyakran jár Németországban, értékeli a stabilitását, a többiek pedig a dízelesen alacsony fordulaton is harmonikus motor takarékosságát. Stabilan 6,0-6,5 l/100 km közötti átlaggal lehet járni vele.

A váltóhoz sok korábbi Nissan-tulajdonosnak lehetett egy-két keresetlen szava, ez már közel sem a híres, japánosan precíz kapcsolhatóság. Egy kicsit lötyöghetne kevesebbet, egy kicsit járhatna rövidebb utakon, hosszú áttételezése viszont nekünk kedvez. A futómű áthangolása érezhető, a mai trendek ismeretében mégis billegősnek nevezhető, azzal viszont nem tudok vitatkozni, hogy a korábbinál feszesebb rugózás ellenére ügyesen bánik el az úthibákkal. Én már megszoktam, de szűz kéznek érzéketlennek tűnhet a hidraulikus szervókormány, pedig jól irányítható vele az Almera, és nem is túl könnyű.

Élményt a viszonylag dinamikus motor és az erős fékek nyújtanak, ez a közeg nyugalommal tud hozzájárulni a mindennapokhoz. Az állást is jól viselő, megbízható technikát olyan tartós karosszériába csomagolták, hogy ezek a Nissanok nem egyszerűen az utcakép részei, még jól is néznek ki, a forgalmat és a parkolókat nézegetve jellemzően újszerű példányokba lehet belebotlani. Ez jó értelemben az Almera-tulajdonosokat is minősíti. Ebből az időszakból nem olyan nehéz egy hasonlóan megkímélt példányt találni akár egymillió forint körüli összegért, az alkatrészárak sem vészesek. Nem sokan gondolnak rá, pedig sokaknak nincs szüksége ennél jobb autóra. Nagyszüleimnek például biztosan nincs.