Teszt: Kuba City EV - 2024

Nehéz objektíven írni a Kuba Cityről, miközben a fejemben még annyi minden kavarog. Nem szeretem a mopedautókat, amire számos okom van, és ezen a kínai pénzből románoknál gyártott török kisautó sem változtatott. Ennek ellenére több szempontból is lenyűgözőnek tartom, hiszen az már önmagában elismerendő, hogy ilyen szintű műszaki igénytelenséget valaki magára vállalt és pénzt kér érte. Lenyűgöz az is, hogy ez az autó típusengedélyt kapott és kiengedik az utakra, hogy emberek közlekedjenek vele, valamint az is, hogy egy ilyen életveszélyes kockát bárki hajthat, még akit vezetésre alkalmatlanná nyilvánítottak is – na jó, ez speciel nem az autó hibája.

Most már értem, miért lelkesedtek eleinte a kollégák a Kuba Cityért. Van benne valami kedvesen esetlen, ami elsőre mindenkit megmosolyogtat: tompán fénylő LED mintázatok, csillogó lilás-rózsaszínes fényezés és komolyan vehetetlenül morcos tekintet. Egészében véve inkább tűnik egy mobil budinak, mint valódi autónak. Olyan, mintha egy rendes autó paródiája lenne, nem pedig egy elektromos mopedautónak szánt izé, ami még talán nem is lenne baj. De a lelkesedés nyomban elmúlik, amint beszállsz.

A Taylor Swift alól Kubába csempészett vörös szőnyeg közepén egy karfák nélküli villamosszék alkotja a panoráma trónt. Itt foglal helyett az öngyilkos sofőr, mögötte pedig utasa, aki kulcsszerepet kap minden egyes expedíciónál. Az ő feladata ugyanis előre adni az alibi övet miután mi is beszálltunk: a bármelyik ajtón. A Kubában ugyanis az egy főre jutó ajtók száma egy, a maximális fedélzeti kapacitás pedig kettő. 

A pilótafülke már egy beviagrázott műanyag ejakulátor előző esti fináléja némi használhatatlan LCD kijelzővel és ablakmosó folyadék betöltővel a jobb oldali ablak belső peremén. Vigyázni kell, nehogy a rádióba öntsük a bogároldós bekevertet. Megdermedt kőolaj amíg csak a szem ellát, ragasztószag, univerzális billenőkapcsolók az irányváltáshoz és egy bazi nagy KUBA felirat a műanyag kormány közepén, ami kétségbeesetten próbálja helyrehozni a drámaiba fordult hangulatot. 

Kényelmetlen, ruppótlan, igénytelen és életveszélyes - ez minden, ami végül megmaradt bennem a Kuba Cityről (azt azért tegyük hozzá, hogy utóbbi a kategória sajátja - a szerk.). 

Vezetni persze imádtuk, de csak azért, mert életveszélyes, és ad egyfajta adrenalint az, hogy ennyire lassú, instabil és nehezen irányítható. A Kuba ugyanis hiába új, a kormány már most sem áll középen, de sebaj, hiszen egyenesen menni amúgy sem tud annak ellenére sem, hogy 45km/h a vége sík úton. Folyamatosan kóvályog, ezért aktívan korrigálgatni kell, vagyis bárki átélheti, hogy mit érez egy állandóan aktív sávtartó elektronika manapság. 

Én voltam olyan hülye, hogy hazamentem a Kubával Budapestről Esztergomba, ráadásul a délutáni csúcsban, és végül nem csak az autósok, de én is utáltam magam. Eleinte még jó poénnak tűnt, integettem is a jókat nevető embereknek, de hamar megbántam, és már csak azon merengtem, hogy sosem akarok majd mopedautóban kikötni, bármennyire is kilátástalan lesz a helyzet.

Könnyűszerrel hólyagosra is püfölhetném a Kuba Cityt, ugyanis a legrosszabb jármű, amivel valaha dolgom volt. De nem teszem, inkább a kollégák elé dobom a kínai-román-török prédát, hogy személyesen mesélhessék el, miként élték meg a harmadik típusú találkozást.

Pásztor Csaba: Imádod, mert nem te ülsz benne

Már a Kuba City bejelentésekor izgatottan vártam a tesztidőszakot, mert biztos voltam a sikerében - ez alatt értsd azt, hogy tudtam, hogy katasztrófa lesz, de a szórakoztató fajtából. Első találkozásunk Budaörsön, a Toyota-szalonnál történt, büszkén mutathattam rá, hogy itt a fuvarom. Az autó egyből katasztrófa-turisztikai látványosság lett a Toyota-rengetegben.

Még soha nem ültem úgy autóban, hogy egyszerre voltam a közutak leggyűlöltebb és legszerethetőbb karaktere, miközben teli vigyorral ültem a hátsó sorban, de valójában halálfélelmem volt. A fékerő olyan, mintha a lábunkat tettük volna ki, az autó pedig olyan stabil, mint én három kör jager-fröccs kombó után. Viszont el kell ismerni, rég szórakoztam ilyen jót dugóban, ugyanis rájöttünk, hogy a teljesen hasztalan visszapillantó lecuppantható a szélvédőről és bárhova felrakható (akár kívülre is!). Ha már unatkozni nem volt időnk, nekünk kellett szórakoztatni a dugóban veszteglő autósokat: az emberek imádták, de csak azért, mert nem ők ültek benne.

Balogh Bence: A Velorexben legalább volt anyag

Ha mindig is kíváncsi voltál, milyen lehet egy gyerekeknek szánt elektromos kisautót vezetni, csak túl nagyra nőttél, mire kipróbáltál volna egyet, itt a lehetőség. Egészen addig fogalmad sincs az olcsóságról vagy a beltérben használt műanyagok minőségének mélységeiről, amíg nem ültél benne. Ha megtapasztalod, a kinézetét fogod a legjobban értékelni, azt garantálom! Önmagában a dimenziói vagy a teljesítménynek csak jóindulattal nevezhető tudása még betudható a mopedautó műfaj sajátosságának, bár a magam részéről egy esernyő és egy bérlet kifejezetten hívogató alternatíva, pedig én még dugóban is szeretek vezetni.

A kormányt mégsem olyan felszabadító érzés tekerni, pedig kevés jármű áll ennyire közel a McLaren F1-hez, már ami a középen ülés lehetőségét illeti. Tényleg szó szerint félelmetes, hogy a kilencvenes évek kínai piacos holmijainak igényessége köszön vissza minden egyes elemén, aminek bármilyen funkciója van. Egy idő után már szórakoztató felfedezni a spórolás újabb és újabb dimenzióit, miközben ijesztő belegondolni, hogy ezt alkalmasnak találták a forgalmazásra. Nem tudok felidézni ennél taszítóbb járművet. A Velorex vezetése is hazárdjáték, de ott legalább bízhatsz a műbőrrel borított csővázban...

Jakusovszky Kristóf: Olyan, mint egy termékminta

Mondták a srácok, hogy azonnal haladjak le a parkolóba, mert érkezett egy szokatlan tesztautó. Sok abszurd dolgot láttam már, de az elektromos Kuba City egy egészen új szint. A külseje olyan, mintha egy mopedautót beraktak volna a satuba és oldalról összenyomták volna. A dizájnról kár is beszélni, hiszen nagyjából úgy készülhetett, hogy mindenből rácsavaroztak valamit, ami éppen kéznél volt.

Mivel nagyon keskeny, az ülések középen vannak, egymás mögött, aminek az a váratlan előnye, hogy a sofőr tetszés szerint jobboldalon és baloldalon is kiszállhat. Csepegtettek bele egy kis luxust is: az ablakok elektromosak, van központizár és még Bluetooth-on keresztül is lehet benne nyekergetni a saját zenénket. A Kuba City minden részlete azt kommunikálja, hogy ez valamiféle nagy játékautó: a belső például egy az egyben olyan, mint a gyerekeknek szánt, elektromos kisautóké.

A teljesítmény nem tépi fel az aszfaltot, a végsebesség egy jobb napon nagyjából 55-60 km/h. Mindez onnan nézve egyébként aránylag megnyugtató, hogy a Kuba Cityn elég gyenge a fék. Bár a kisautó annyira könnyű, hogy Ákossal ketten is meg tudtuk emelni, a fék még így is okozott izzasztó pillanatokat. Közben azt azért megadom neki, hogy jó poén, nagyon rég röhögtünk ennyit egy tesztjármű kapcsán. Közlekedési eszközként kevésbé jó, de vicces, önerőből mozgó tárgynak egyenesen kiváló.

Szentkuti Ákos: Lehet, hogy rossz, de legalább olcsó

Komolyan venni lehetetlen, reálisan nézve nettó életveszély, viszont a 2 millió forint alatti ára miatt védelmembe kell vegyem: Papp Tibivel közösen voltunk olyan bátrak, hogy a 6 millió forintos XEV Yoyóval nekivágtunk a Kiscelli utca meredek szakaszának, és körülbelül az emelkedő közepén, padlóba préselt gázzal elkezdtük érezni, hogy a megbabonázó 35-ös sebességről elkezdünk lassulni, a mögöttünk lévő végtelen hosszú sor egyre türelmetlenebbé válik, és komoly szakmai kihívássá válik bevenni az éles jobbost, mert ha túlhúzom, felborul, ha meg elveszem a gázt, megáll a technika, és benne éjszakázunk. Ennél semmi nem lehet háromszor rosszabb, pedig az árkülönbség pontosan ezt sugallja.

A Kuba City simán lehetne egy falusi, boltba járós esernyő – főleg, ha a hatótáv-kijelzési hibáját kijavítanák – el tudom képzelni, hogy van, akinek megérné ilyennel járni, párszáz méterre beindított benzines autó helyett. Aki pedig egy ilyenért pénzt ad, pontosan tudja, hogy nem egy autót kap cserébe.

Kengyel Kristóf: Sokkot kaptam (többet is)

Amikor a minap beugrottam a szerkesztőségbe pár percre, Pásztor Csabi kolléga azzal fogadott, hogy addig el ne menjek, amíg ki nem próbáltam a Kuba Cityt, így mindössze 20 percet tudtam ráfordítani. Ez idő alatt nem igazán tudtuk elmélyíteni a kapcsolatunkat, de ez a 20 perc bőven elég volt ahhoz, hogy többször is lesokkoljon a kicsi kocsi.

Az első sokk akkor ért, amikor megláttam. Olyan a törpeautó kinézete, mintha egy oldalára döntött Megane II-est akartak volna megsemmisíteni egy présben, de az utolsó utáni pillanatban, amikor a gép már elkezdett dolgozni, mégis megkegyelmeztek volna neki.

A második sokk akkor ért, amikor Csabi elmondta, hogy ez a jószág derék török mérnökök tervezték, kínai alkatrészekből áll és Romániában szerelték össze.

A harmadik sokk akkor ért, amikor a kezembe akadt az importőr nyomtatott A4-es lapja, amelyen szerepelt a jármű ára, ami 1 990 000 forint.

A negyedik sokk a beülés volt: az én 182 centim pont elég volt ahhoz, hogy a vezetőülés legalacsonyabb állásában is meg kelljen görnyednem kicsit ahhoz, hogy kilássak rendesen a szélvédőn. Mindkét tükröt félig kitakarja a B oszlop, ezért csak hátra fordulva lehet tolatni a Kuba Cityvel.

Alacsony sebességnél is (30 km/h körül) kígyózik, furán viselkedik az úton a járgány. A kis kerekei miatt a Kuba City minden apró úthibát megbosszul. A fékek elkeserítőek! Ahhoz, hogy valamiféle fékhatást elérjünk, szó szerint bele kell állni a fékpedálba. A karosszéria műanyag alkatrészei érzésre fél év múlva elvetemednek, eldeformálódnak...

Pozitívum is akad, mindjárt kettő is. Az egyik, hogy a Kuba City orra nem lenne csúnya, ha egy kicsit szélesebb lenne a jármű, valamint még azt tudom a számlájára írni, hogy adottságai ellenére egész jól gyorsul. Hamar eléri a végsebesség közeli negyvenet, de itt már kissé imbolyog a kaszni. A nagyszerű fékek miatt amúgy sem érdemes gyorsabban menni vele.

Az importőr minden bizonnyal látja azt a magyar vásárlói réteget, amely ezt a kiskocsit megveszi, de szerintem a Kuba City jóval drágább annál, mint amennyit valójában ér.

Horváth Máté: A lazacpástétom

Főleg azért röhögnek itt ennyit ezek a zsiványok, mert 2 millióból olyan használt autót lehet venni, ami a Kuba Cityhez képest egy hárfakísérettel, a Vatikán legkiválóbb ministránsai által előadott dicshimnusz a mobilitáshoz. Közben viszont van egy alig látható réteg, jellemzően nénik és bácsik, akiknek B-s jogosítványa már nincs vagy nem is volt, két keréken (mopeden, biciklin) instabilak, de járnának még a kiskert-utcai pad-tévé háromszögön kívüli világban: templomba, Lidlbe, temetőbe pityeregni. A néninek-bácsinak a lassúság fícsör, a keskenység igazából a közlekedőtársaknak segít, és a biztonság hiánya... mutassatok nekem egy olyan rozzant öreget, aki nem békélt meg a halállal.