Használtteszt: Porsche 944 S2 - 1989

Általánosságok helyett azonban nézzük inkább a konkrétumokat. Kezdjük ott, hogy beültem. Az utastér egészen jó állapotban van, ahhoz képest pedig, hogy húsz éves kocsiról beszélünk, nagyon jó állapotban. A gombok és a műszerek elég viccesen néznek ki a maiakhoz képest, gondoltam, de aztán rájöttem, ez egy szupersportkocsi. A közelmúltban vezetett F430 kapcsolói sem voltak szebbek, pedig az újabb, drágább és olasz, szóval nincs itt semmi gond.

Az autó tele van extrákkal, a tetőablak nyitható – gombbal – és kivehető – kézzel –, az ablakok, tükrök elektromosan állíthatóak, még az ülések ülőlapja is elektromosan emelhető és süllyeszthető, és ülésfűtés is van, és minden működik. Az ülések kemények, mégis kényelmesek, ránézésre úgy tűnt, lehetne jobb az oldaltartásuk, de menet közben kiderült, úgy jók, ahogy vannak.

Elfordítottam a kulcsot, az akksi kínlódott, de aztán csak beröffentette a motort. Kuplung, egyes, orgazmus. Olyan volt, mint a tinédzser fiú első szexuális kalandja, nem tartott tovább négy másodpercnél. Már a kuplung férfias ellenállása izgalomba hozott, a váltó fémes, precíz kattanása pedig beteljesítette az örömöm. Nem az a nagy dolog, hogy pontos, hiszen sok mai autóba szerelnek tökéletes váltót, de ahogy a helyére csúszik, az ember érzi a vasat, érzi, hogy itt bizony nincs semmiféle trükk, itt minden az, aminek látszik, igen kérem, ebben még van anyag – mondaná Géza bá' –, igazi autó igazi vasból.

A szervo is pont csak annyit segít, hogy ne izzadjunk le parkolásnál, de azért két kézzel kell tekerni a kormányt. Cserébe semmi sem veszik el, minden az úttal kapcsolatos fontos információ eljut a sofőrhöz. Az S2-essel lehet ugyan lassan menni, de nem érdemes, az isten is száguldásra teremtette. A motorja már alul is húz, elég egyenletesen adja le a teljesítményét, de azért négyezer környékén van egy pont, amikor a sofőr száján a mosoly még szélesebbre húzódik.

Mai viszonylatban már nem bődületesen, de azért még mindig gyors ez a 944-es, ha pedig egyszerűen csak az a kérdés, van-e annyi ebben a motorban, hogy akár versenypályán is jót autózzunk, a válasz egyértelműen igen. Nagyon tetszett, hogy magasabb sebességtartományban sem torpan meg az autó, a hangja annál kevésbé. Az S2-essel két baj van, az egyik a motorhang. Ha utazunk, városban poroszkálunk, kifejezetten jó, hogy alig hallunk belőle valamit, ha azonban gyorsan megyünk, nem jó a modorosság, nagyon hiányzik az üvöltés.

Szerencsére az autózás élménye kárpótol mindenért, a kocsi súlyelosztása egyszerűen tökéletes, kormánnyal, gázzal egyaránt könnyedén mozgatható a feneke anélkül, hogy közben nagyon kéne izgulni a megpördülés miatt. A sperr hiánya egyértelműen érződik, óvatosan kell adagolni a gázt kigyorsításkor, máskülönben a terheletlen hajtott kerék szürke füstöt okádik anélkül, hogy effektív munkát végezne, de hangsúlyozom, az élmény így is fenomenális, és egyértelműen könnyebb és biztonságosabb sperr nélkül a kis Porsche.

A másik bajom a lengéscsillapítókkal volt. Nem nagyobb gond ez sem a motor lagymatag hangjánál, de azért lehetne rajta változtatni – a tulaj tervezi is, hogy kicseréli őket. A lényeg, hogy egy kicsit kemények városba, de egy kicsit puhák szerpentinre vagy versenypályára. A 944-es nem ráz vészesen, de miközben az ember a városban szaladgál, időnként eszébe jut, hogy lehetne puhább a futómű. Őrjöngés közben pont az ellenkezője történik, elképesztően intenzív az élmény, de azért tarthatnának egy kicsit jobban a gátlók.

Összegészében azonban így, ahogy van nagyon tetszett ez az S2-es. Pont egy ilyen régi modell volt az első Porsche az életemben, de nem okozott csalódást, sőt! Sajnálom, hogy a vevők megfojtották az orrmotoros Porschékat, de alig várom, hogy végre kipróbáljak egy középmotorost, nem is olyan soká...