Szamurájhamburger

Azt mindenki el tudja képzelni, milyen csend van egy ilyen japán Mercedesben. A V6-os hangjából gyakorlatilag semmi sem szűrődik be az utastérbe, olyan jó a szigetelés. A futómű is végtelenül halk, még az utólag beszerelt keményebb rugókkal is simára vasalja az elvetemült pesti mellékutcák aszfaltját. A félautomata üzemmódban is használható ötsebességes váltó kezes, bár erre lassan már nem is kell kitérnünk, az utóbbi időben nem nagyon gyártanak lassú, nehézkes, idegesítő automatákat. Hanem akkor jöjjön végre a csoda.

A TL méretét meghazudtolva, könnyeden kanyarodik, nagyon jó az úttartása. Van persze némi nagyautós nehézkesség a mozgásában, de élvezetes vezetni. Eredetileg a tulajdonos bevallása szerint sokkal puhább, élettelenebb volt, de kapott új rugókat és egy izmosabb hátsó stabilizátort, ami egyértelműen jót tett neki. A hármas BMW-vel így sem lehet egy lapon említeni, de az IS-sel már igen, pedig az hátsókerekes, ez meg első. A tesztelt darab azonban tud valamit, amit a hasonló modellek közül csak kevesen.

A motortérben a V6-oson kívül egy kompresszor is mosolyog, így az eredetileg mindössze 270 lovas motor 340 lóerőt ad le. A V motorok kiegyensúlyozottak, csakúgy, mint a kompresszoros motorok. Mivel ebben az autóban ezt a két megoldást ötvözték, a TL nagyon egyenletesen adja le a teljesítményt. Már alacsony fordulaton bika, de később sincs hirtelen teljesítménynövekedés, csak folyamatos, egyenletes, de könyörtelen gyorsulás.

Középkategóriás luxusszedánban soha nem lesz olyan sebességérzetünk, mint egy sportautóban, de azért nagyon jó érezni, uralni az erőt. Bár erősebb, mint egy Impreza WRX STI, a kompresszoros TL nem nyújt olyan brutális élményt. Ennek ellenére azért oda-odaléptem neki, tolult is az agyamba adrenalin bőven. Pontos mérést megfelelő műszerek híján nem végezhettünk, de az biztos, hogy a TL néhány tizeddel 6 másodpercen belül gyorsul fel százra.

Az egészben a hanghatás a legmókásabb. Az utólag készült kipufogórendszer hangolását elszúrták, alul hangos, brummogós lett, felül viszont halk. Mivel a motor nagyon csöndes, gyakorlatilag semmit sem hallunk belőle. Gyorsításkor, miközben a test belefúródik a puha bőrülésbe, először még felmorajlik a kipufogó, aztán viszont egyszerre csönd lesz, egyedül a kompresszor varrógépszerű zakatolása jut az utasok füléig. Kicsit olyan, mintha nem is benzin, hanem elektromos áram hajtaná a TL-t. Ha a valóságban nem is, érzésre egyértelműen környezettudatos konstrukció.

A tulajdonos az első perctől kezdve imádja, amióta pedig kompresszoros, kétszer annyira szereti, én mégis azt gondolom, fölösleges hozzányúlni. Élményautó így sem lett belőle - hiszen nagytestű és elsőkerekes -, és előtte is jól ment. A 3,2-es, 24 szelepes V6-os gyárilag 270 lovas (későbbi modellekben csak 258), utánaolvastam amerikai szaklapokban, senki sem kevesellte az erejét. A TL gyári állapotában is gyors, és csak 10-12 litert fogyaszt városban, így azonban akár a húszat is megeszi, ha úgy használják. Megfontolandó.

Az Acura TL tökéletes arra a célra, amire kitalálták. Méltó ellenfele a C Mercinek, a hármas BMW-nek meg a Lexus IS-nek. Most azt kérdik, melyiket választanám? Nem tudom. Mindegyiket. Az Acura ellen szól, hogy a tengeren túlról kell hozatni. Amerikában 33 600 dollár az új ára, mire ideér egy alig használt, féléves darab nagyjából kilencmillióba lesz. Ha kompresszort is akarunk, további másfél milla. Viszont nem fog szembejönni úton-útfélen.