A G Astra is tele volt érdekes formai megoldásokkal, és ha nem lenne belőle négymillió, esküszöm, meg is bámulnánk az utcán. Nagyon érdekesen játszottak az élekkel, szögekkel, lapokkal, csúcsokkal; nem véletlen, hogy majd' egy évtized után nyúlta le a lámpa formáját a Mercedes. Malcolm Ward közben arról beszél, hogy az I Astra a második lépés az Insigniával megkezdett úton. Az út célja pedig nem más, mint hogy a modellpaletta ne olyan legyen, mint egy garnitúra matrjoska-baba, hanem minden kategóriának legyen külön arca, amellett természetesen, hogy azért látszik a nagy közös Opel-DNS.
Ward azt mondja, az új Astra tervezésekor igyekeztek a múltból meríteni, az oldalablakok felülete például az 1965-ös B Kadettről van. Hm? Végül is rá lehet fogni. Leszámítva, hogy a két autó az utolsó csavarig más, az oldalsó ablakfelület alakja tényleg nagyon hasonlít. Aztán itt van még A Penge: az ajtók vonalán végigfutó sajátos domborítás, ami két vonalból ad ki összesen egy pengét, és már az Insignián is van. Ezt az Astrán úgy oldották meg, hogy az kicsit előre nyomakodósabb lett.
Az új Astra - számomra - legszebb része a hátulja, arról is a lámpák. Már az előző Astra seggét is az érdekes tejüveg megoldás adta el, itt most megint valami újat találtak ki. Az egész lámpatest homogén piros, alakra pedig valami nagyon ravaszul formázott, támadásra készülő amőba. Itt érzem már nagyon, hogy Ward nem túlzott a szobrászattal: gyerekek, a hátsó lámpa nagyon oda van rakva! Ezt pár év múlva fogadni mernék, pánikszerűen fogják nyúlni. A japánokhoz meg majd nagyjából akkor ér el, amikor Rüsselsheimben már azt se tudják, hová is tették Malcolm Ward hamvait.
Érdekes a lámpa hátulról, oldalról, felülről, mindenhol látunk rajta valami új szépséget, nagyon várom már, hogy legyen sok ilyen az utcán. Felkapcsolva is van váratlan fordulat: a helyzetjelző és a lámpa egy-egy repülőszárny-alak. Jól néz ki. Miközben a lámpát bámulom, Ward már a negyed-Astra belsejét magyarázza: az Insignia elegáns autó egy kis sportossággal, az Astra belseje inkább sportos, egy kis eleganciával.
Aztán végre kiderül, hogy a kiállítás, amit addig aggódva néztem, a drága ásványvizek és furcsa üvegű gyümölcslevek, a Népszabadság és a Sony telefon nem valami furcsa, pozícionálós üzenetet hordoznak a jövendő astrások felé. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az Opel szerint az átlagos autós nagyjából húszféle termékcsoportot kell hogy széthajigáljon az autójában. Itt van például a kesztyű: na, azt hová rakja az autós? Hát persze, hogy az oldalzsebbe, és nem a kesztyűtartóba.
Jön egy gyors demó, másfél literes pillepalack az ajtózsebbe, egy ugyanekkora a könyöklő hátuljába a gyerekeknek, kisebb palack, könyvek, termosz, telefon a kardánboxba, ilyesmi. Az ülésekre Malcolm igen büszke, szerinte az Opel autószék-nagyhatalom, és valóban, az Insignia ülései tényleg elég jók. Később beülök a leleplezett Astrába: elöl nem tűnik szűkebbnek, mint az Insignia, hátul is van hely, csak furcsán lejt előre az ülőlap - igazából csak a hátsó harmadát használjuk ülés céljára, a többi ott hever parlagon.
A főtervező még felhívja a figyelmünket, hogy ez az autó csak modell, néhány dolog működik benne, de inkább csak arra való, hogy lássuk a formát egyben, élőben. Az üléseket lehet tologatni, a kormányt tekergetni, de a kerekek nem mozognak vele. És a karosszéria teljes egészében üvegszálas, úgyhogy kéri, finoman csukjuk az ajtókat. Kis hatásszünet után mindenki hatalmas csattanásra riad: egy angolul nem tudó kolléga elemi erővel kúrta be az ajtót. Malcolm brit hidegvérrel mosolyog, én pedig rohanok a szerkesztőségbe, mert az új Astráról szóló bármi mindig olvasottsági rekordot hoz.
Ön mit gondol? Formai áttörés az I Astra vagy sem? Véleményét mondja el blogposztunkban.
