Szinte látom magam előtt, ahogy egy német átlagapuka német átlaglánya a német érettségi letétele után az ünnepi vacsoránál kér egy éditrendibűbáj Aygót. És ha a német lánynak ez a divatcikk kell, a német apuka nem fog azon gondolkodni, mennyivel nagyobb, erősebb autót vehetne x millió forintnyi eurójából. Az x-et a cikk végén árulom el.
Azt autós-újságíró élete sohasem unalmas, legalábbis ami a közlekedést illeti. Legutóbb például hétről hétre adtam alább a Toyotából: visszavittem a Lexus IS-t, és elhoztam a Yarist. Visszavittem a Yarist, és elhoztam ezt a kis békát.
Helyes kis űrbéka. Összességében talán a Toyotának sikerült leginkább a műanyagszobrászat, a csehországi Kolinban gyártott klóntestvérek (a C1, a 107 és az Aygo) közül az Aygo a legharmonikusabb jelenség. Az oldalnézet persze olyan, mint a másik kettőé, hátulról meg egy kicsit hatásosabbnak érzem a Citroen nagyobb sötét üvegfelületét. De az Aygo a legegységesebb műalkotás, frontján pedig tényleg nagyot alkottak a formatervezők.
Az autócska elölnézete hihetetlenül részletgazdag, ugyanakkor remekül sikerült eltalálni a sok kis formából összeállított arc arányait. A különleges, villásan hátranyilazott lámpabura vonalaira rímelnek a kis ütközőbetétek a lökhárító szélein. A lámpában a fényszóró nagy körébe illesztették az irányjelző kis körét, és ez az egész, úgy is mint a lélek tükre egy csapásra különleges vadócot varázsol a kis gyöszből.
A kedvencem a hűtőmaszk: egyszerre repülőgép-sziluett és kopoltyú, az orrkúpon a Toyota-emblémával, ami éppen úgy nyomja fel a motorháztető vonalát, mint a nagyobb tesókban a Yaristól az Avensisig. Jó sok munka és művészet van az Aygo arcában, alighanem a Toyota úgy érezte, hogy egy PSA-val együttműködésben megalkotott modellnél jobb, ha alaposan nekifekszik a dizájnnak. Hiszen ezúttal nehéz lenne a minőséggel és megbízhatósággal kampányolnia.
Az együttműködés jelei
A motor egyértelmű, ez aztán kerreg mindenfélében a 206-tól a C3-ig. Az igazán érdekes darabok a kis biszbaszok szerteszéjjel. Először a beltérvilágítás ötlött szemembe: ilyen volt anyukám szolgálati 206-os Peugeot-jában is. Aztán a légzsák kulcsos kapcsolója láttán éreztem ugyanezt. A fényszóró magasságállító potmétere is ismerős. A külső tükrök is gyanúsak, egy kólát tennék rá, hogy azokat sem a Toyota fejlesztette. És nem is mostanában. Végül ott van a számtalan Valeo felirat mindnenen: a Valeo a francia gyártók régi beszállítója, például a Twingón is gyanúsan hasonló egykarú ablaktörlő töröl.
Az Aygo utasterében voltaképpen minden elfogadhatóan rendben van. A nagyobb felületeket a mostanság divatos lyukacsos hatású burkolat borítja, a színvilág szürke, unalmasan megnyugtató. Két dolog nem illik csupán a képbe. Az egyik a kormány: a háromküllős, jó fogású, finom kidolgozású, kecses eszköz túl jó ide, akár a Corollában is megállná a helyét.
A másik a régi idők koreai autóira emlékeztető váltóbot. Gusztustalan, ragadós gumifogantyú, az amúgy csillogó acélkarra meg fekete gumicsövet húztak, hogy rá tudjon tapadni a váltószoknya. Ha az enyém lenne az autó, azonnal levágnék belőle tíz centit, és keresnék rá egy jó kis gombot, mondjuk itt .
Egyszerű városi kisautó, hosszú hát a nincsek listája. Nincs bezáró-kinyitó gomb, ódivatú módon a csúnya kis zárbütyköt kell húzni-nyomni az ajtókon. Nincs fedeles kesztyűtartó, egy sem, sehol, csak az a kis 139 literes a hátsó üléstámlák mögött. Nem húzható le a hátsó ablak. Utoljára négyajtós autóban ilyet S100-as Skodánkban láttam - igaz ott nem lehetett kibillenteni az üvegeket, az Aygóban igen. Már-már komikus, hogy nincs gomb a vezető oldalán a jobb első ablak lehúzására; a tervezők bizonyára úgy gondolták, minek, egy átlagos karhosszúságú pilóta simán eléri az utas ajtaján a kapcsolót. Fedélzeti számítógép sincs.
