Jean, a whiskymet!

Mélyről jövő, őszinte, de alig hallható sóhajtás hallatszott. Az uraságot szoros érzelmi szálak fűzték a Bentleyhez. Úgy szerette, mint valami élőlényt, ahogy egy kutyát vagy egy lovat szokás. Mindig elmélázott néhány kósza pillanatra, mielőtt autóba ült – sosem előre, vezessen csak a sofőr, mégiscsak ez a dolga. Jean régóta szolgált már a családnál, jól tudta, mi a feladata; először a motort indította el. Ha a kellemes, halkan duruzsoló zenére szolgálta fel az uraságnak a reggeli emésztését elősegítő napi első whiskyjét, jó esélye volt rá, hogy az irodáig vezető utat megússza epés megjegyzések nélkül.

Igazi brit délelőtt volt igazi brit időjárással. Jean képtelen volt hozzászokni, pedig több mint tíz éve dolgozott már a szigetországban. Úgy tűnt, az uraságot egyáltalán nem töri le a ködös, esős idő, csak olvasgatta az újságot egykedvűen, a várost és a járókelőket egyetlen pillantásra sem méltatta. Jean azon gondolkozott, ha nem látná a kocsikat és az embereket maga körül, biztos lehetne benne, hogy visszautazott az időben. Ez az autó már akkor öregnek tűnt, amikor kigurult a szalonból, mintha minden elemét húsz-harminc évvel korábban gyártották volna. De az uraság szereti, esze ágában sincs megválni tőle, és Jean, bár ízlése merőben eltért munkaadójáétól, tulajdonképpen egyetértett vele.

A fiatal sofőr valami sportosra, valami hivalkodóra vágyott volna, mégis tökéletesen át tudta érezni: ennek az autónak pont az adja a vonzerejét, hogy ennyire szolid. Nézték már Volvónak, BMW-nek a tudatlan szemek, de az uraságot ez egyáltalán nem zavarta, sőt, érzelmektől mentes arca mögött valójában pontosan olyan jól mulatott ilyenkor, mint hétágra vigyorgó sofőrje.

Ha úgy vesszük, a Turbo R a maga módján sportos autó – gondolkozott Jean magában, miközben a londoni dugóban várakoztak. A múltkor, mikor a reptérre mentünk, és az uraság késésben volt… – de nem fejezhette be az eszmefuttatást, ahogy munkaadója is felhagyott a Daily Telegraph vezércikkének elmélyült tanulmányozásával, mikor az autó üvegein át bezúduló géppisztolygolyók közül hat a mellkasába fúródott, három pedig áthatolt a koponyáján.

Nem feltétlenül ilyenek egy Bentley tulajdonos hétköznapjai, de lehetnek ilyenek is. Mikor beültem az autóba a tököli reptéren, képek, történetfoszlányok árasztották el az agyamat, mintha valami ódon kastélyban volnék, ahol a trónörököst megfojtották, a királynőt megmérgezték, a cselédlányokat pedig megejtették az uraságok, és mindez láthatatlanul ott van a falakban, a bútorokban és a szőnyegekben.

Pedig ennek az autónak egyáltalán nem volt ilyen kalandos élete, mikor jelenlegi tulajdonosához került, alig több mint háromezer kilométer volt benne, azóta kábé ugyanennyit tett meg, már csak ezért is kuriózumnak számít – nem sok autó van a földön, ami 1991 óta ilyen keveset futott.