A család barátja
Legutóbb az új Renault Kangoo kapta meg a lehetőséget, hogy élesben bizonyítson családom alatt. A kocsi csúnyán leszerepelt egy erdélyi hosszú hétvégén. Kiderült, hogy teljesen leengedhető hátsó oldalablakain és jókora puttonyán kívül semmi érdemleges pozitívumot nem tud kínálni sem a kategórián belül, sem a kompakt kombikhoz képest.
Sokszor leírtam, mennyire személyautós az új francia páros, hadd fejtsem ki ezt kicsit bővebben. A személyautósságot úgy értem, hogy a Berlingo van olyan csendes, menetkomfortja van olyan jó, hogy érdemes komolyan számításba venni a kompakt kombik, ötüléses kompakt egyterűek alternatívájaként. Nem pont úgy személyautó, ahogy azt megszoktuk: máshogy ülünk benne, otrombább is, de a lényeg, hogy a személyszállító változatban nyoma sincs annak, hogy inkább öt mázsa krumpli, mint öt ember számára készült volna. Sőt. Gyakorlatiasabban megfogalmazva: ebből a Berlingóból egy pillanatig se vágytam át egy Astra kombiba (de még egy Zafirába se), a régiből meg mindig – kivéve, ha épp kellett a sok hely. Ebben akkor is jól elvoltam, ha csak egyedül utaztam benne.
Az első percektől otthon éreztem magam benne, és a családom is. Nem a látvány miatt. Az üléskárpit elég sprőd. Kedves a szándék, hogy kis színes műanyagfoltokkal próbálták feldobni a hangulatot, de szó ami szó, a Grande Punto vidám narancsszín pöttyeihez képest (ebben láttam először ezt a trükköt) elég szánalmasak a kis kockák. Inkább hagyták volna a divatolást, és varrták volna a székeket valami jó kis francia plüssbe.
A PSA azt állítja, a terepjárókról, SUV-okról vették a meredek szerelvényfal ötletét. Nem szép, akad nálunk, akit kifejezetten taszít, én elvagyok vele. Fantáziátlan és szürke, de praktikus. Ha kiismeri az ember, és rájön, mit mire lehet használni.
Rendes pohártartó például gyakorlatilag nincs a kocsiban. A 0,33-as dobozok beférnek az ajtózsebekbe, vagy – borulásra hajlamosan bár – a váltó alá, az alig tartó kis karikákba. Hülyeség, de a műszerfal csőszerű üregei a légbeömlők alatt kábé egy milliméterrel szűkebbek, mint a félliteres PET-palack.
A kesztyűtartó mély és tagolt, a vezető előtt, a szélvédő tövében egy nagy fedeles rekesz várja a cuccokat. Van még pár apró rekeszke szerteszét, meg egy szatyorakasztó fül az utas lábánál. A két első ülés alatt pedig egy-egy fiók, remekül el lehet rekkenteni bennük a navigációt városnézés előtt. Nem a megszokott személyautós rendszer szerint, de lakályosan be lehet rendezkedni a Berlingóban.
Az ülésmagasság-állító kart egész a teszt végéig nem találtam, a visszavitel napján fedeztem fel a markolatát a jobb térdem alatt. Hiába, a rossz reflexek: elsőre nem találtam, tudomásul vettem, hogy haszonjármű-alapú autóban ülök. Viszont a kormány fel-le, ki-be állítható, és, bár a pedálok, a kormány állásszöge kicsit teherautós, nem fárasztó sok száz kilométert ügyködni bal elöl.
Apropó: a 12 voltos aljzat, amiből a Citroën nem spórolja ki a szivargyújtót sem, jó magasan van, közel a szélvédőhöz; kényelmesen eléri a zsinór az ablakra cuppantott navigációt. És még egy kis okosság: az automata ablakemelők a motor leállítása, a kulcs kihúzása után fél percig aktívak.
A Berlingo akusztikailag sem teherautós. Egy ilyen családiasított furgonka hajlamos a kongás-bongásra, de a kasztni nagyon csendes, felhúzott ablakokkal jól elbeszélgethet az első és hátsó sor. A rádió is egész kellemesen szól, semmi pléhdobozos kongás-torzítás nem csorbítja a zenét.
Az igazi előnyök persze hátul jönnek ki. A hátsó üléseken három felnőtt, három gyerekülés jól elfér, a lábtér elképesztő, beszállni a széles nyílásokat feltáró tolóajtókon át még a már bekötött gyereken keresztül sem lehetetlen. A tesztautóban a hátsó ülések 1/3-2/3 arányban dönthetők (felárért három különálló szék is rendelhető), csomagtérbővítéshez a fejtámlákat nem kell kivenni, és egy reteszelő mechanika arról is gondoskodik, hogy elinduláskor ne zuhanjanak vissza a helyükre a kétrét hajlított ülések. Nem karakuri, de ügyes.
A hátsó tolóajtók becsukásához nem kell meghúzni a kilincset. Ez veszélyes lehet ugyan, kezek, lábak, félig kiszállt gyerekek könnyen becsíphetők egy lendületes ajtóbecsapással, viszont nagyon kényelmes. Megállunk, kiszállunk, kiszedem a gyerekkocsit, gyerektáskát, gyerekesernyőt a csomiból, látom, hogy a többiek is kint vannak mind – és két finom lökéssel már helyükre is küldtem az ajtókat a kocsi mögül. Veszélyes, de jó.
Sokat úton lévő családok megerősíthetik: kevés praktikusabb dolog van, mintha menet közben bármikor hátra lehet lépni a gyerekekhez, akár egy kis vigasztalásra, akár egy kis rendcsinálásra. Eddig csak jóval nagyobb kocsikon nyílt erre lehetőség (az én Voyagerem vásárlásakor nem utolsó szempont volt ez az opció), de mostantól nem kell buszt venni a szabad mozgáshoz. A Berlingo, a Partner kis méretben is tudja, amit eddig csak nagyok tudtak.
A hátsó ajtó hatalmas, de zárásnál valahogy mégsem szorul alá a levegő, mindig sikerült elsőre lecsukni. Plafonig pakolva elképesztően sok cuccot nyel, természetszerűleg ilyenkor jön ki legjobban a méretelőny a kompakt kombikhoz képest. Esőben jó pakolni, egyébként nem kényelmes, de felárért külön nyílik a hátsó szélvédő. A kalaptartót nem emeli zsinór, viszont kettéhajtható, ha pedig nem kell, lecsúsztatható a hátsó ülések mögötti kis sínbe. A nyaralásos pakoláskor nem vettem ki, mondván: jó erős ahhoz, hogy elbírjon pár tömött táskát, és legalább osztja a teret. Elbírta, osztotta.
A csomagtérpadló sík, de két kis üregen kívül nem alakítottak ki benne tárolóhelyeket a KRESZ-cuccoknak, apró mifenéknek. A pótkerék nem szűkíti a puttonyt, a kocsi alá kötötték, kipakolás nélkül is leengedhető az okosan elhelyezett csavarral.
