Sportkocsinak másodrendű, impotencia, önbizalomhiány és depresszió ellen azonban hatékonyabb, mint egy éjszaka Shakirával a Maldív-szigeteken.
A totalcar különös esete a Brera tesztautóval
Valamiért nem kaptunk Brerát. Jó fél évig nagy erőkkel dolgoztunk az ügyön, de a hivatalos tesztautó valahogy csak nem akart eljutni szerkesztőségünkig. Ígéretek voltak, olyanok, mint: talán a jövő héten, vagy: most éppen össze van törve, de ahogy készen lesz... aztán, úgy látszik, sosem készült el.Ezért hát piszkos eszközökhöz folyamodtunk, és magánszemélytől kértünk autót a teszthez. A totalcar szerkesztősége ezúton mond köszönetet Kátai Tamásnak a tesztautóért és az együttműködésért. Örülünk, hogy végre írhatunk a Breráról, hiszen fontos modell, de alaposabb munkát végezhettünk volna, ha nem csak ilyen rövid ideig próbálhatjuk ki a tesztautót. Ki tudja, egy hét együttlét alatt talán jobban meg is kedveltük volna. Persze az is lehet, hogy nem. (Lapzártakor az aktuális kifogás, hogy a hivatalos tesztautóhoz még nem sikerült téli gumit szerezni - a szerk.)
Az Alfa GT sajtóanyaga rendre hangsúlyozza az autó sportos viselkedését, cikkem megjelenése után mégis sorra kaptam a méltatlankodó leveleket az Alfa-hívőktől, hogy a GT nem is sportkocsi, rossz nézőpontból vizsgáltam - ebben egyébként igazuk is volt, csak hát a sajtóanyag, ugye -, és majd meglátom, hogy a Brera mekkora durranás lesz, és az lesz az igazi, a kőkemény. És jött, aminek kell, és megkaptam a Brerát, és kipróbáltam, és már nem hiszem, hogy a GT sportkocsi, és azt sem hiszem, hogy a Brera sportkocsi, sőt, azt hiszem, az Alfa Romeo jelenleg egyetlen igazi, vérbeli sportkocsit sem tud felmutatni; a kis példányszámú 8C Competizionét leszámítva, de az nem ér, mert olyat valószínűleg látni sem fogunk, nem birtokolni. Mindez persze egyáltalán nem baj, de megkérem a kedves fanatikusokat, hogy a gyűlöletlevelek számát csökkentendő inkább el se olvassák ezt a cikket, vagy egyszerűen fogadják el, hogy az Alfa Romeónál mostanság sokkal-sokkal fontosabb az imidzs a menetteljesítménynél.
Olasz úr ül az Anna presszó teraszán. A korát lehetetlen megállapítani, akárhány éves lehet, 38-tól 65-ig. Lábán bőrmokaszin, a fehér farmernadrág alól kivillan napbarnított, mezítelen lábszára. Inge lazán kigombolva, szőrös mellén világít a kereszt az aranyláncon. Ahogy a szájához emeli capuccinóját, ingujja felcsúszik, alóla megannyi aranykarkötő bújik elő; a dögcédulákról tükröződő napfoltocskák boldogan kergetőznek a Váci utca kövezetén.
Ekkor fiatal lányok kis csoportja érkezik csacsogva. Az örökifjú olasz kezében megáll a csésze, kicsit feljebb tolja a napszemüvegét, és határozott baritonján a következő mondatot intézi hozzájuk: Szép mádzsár lánok, szeretni mádzsár lánok! Jönni velem Itáliá! A lányok félénken összenéznek, némelyikük el is pirul, de fél perc múlva már együtt kávézgatnak, nevetgélnek az olasszal, együtt élvezik az életet. Fél nap múlva pedig... Na, ez az úr Alfa Brera.
Olasz is, dögös is, mi kell még? Semmi. Tényleg. Sokáig azt hittem, a Brera rossz autó, de be kellett látnom, a maga nemében csodálatos, csak el kell tudni helyezni. Amíg úgy nézünk rá, mint az Alfa Romeo tüzes csúcsmodelljére, az olasz csődörre, ami a versenypályák izzó hangulatát csempészi hétköznapjaink szürkeségébe, addig valóban otromba, de ahogy megértjük, hogy ez valójában granturizmó, mindjárt sokkal jobb a helyzet.
Melyiket választaná?
És itt most egy autótesztnek kéne következnie. El kéne mondanom, hogy az öthengeres dízel alapjáraton kissé zajos, de ha nem tapossuk agyon a gázpedált, nem vészes a hangja, hogy ha brutálisnak távolról sem nevezhetnénk, azért könnyed dinamikával mozgatja az 1,6 tonnás autót, hogy a második sorban felnőtt ember nem bír ki egy órát sem, és hogy a futómű a 18-as kerekek ellenére is inkább komfortos, mint sportos. Hogy a külső és belső dizájn elképesztően, durván, iszonyatosan jól sikerült, és mit sem von le az értékéből, hogy a 159-es, ami ugye csak egy sima limuzin, pont így néz ki, de nem. Sajnálom, ebből itt nem lesz teszt, ugyanis teljesen mindegy, milyen autó a Brera.
