Ra nélkül

Olasz úr ül az Anna presszó teraszán. A korát lehetetlen megállapítani, akárhány éves lehet, 38-tól 65-ig. Lábán bőrmokaszin, a fehér farmernadrág alól kivillan napbarnított, mezítelen lábszára. Inge lazán kigombolva, szőrös mellén világít a kereszt az aranyláncon. Ahogy a szájához emeli capuccinóját, ingujja felcsúszik, alóla megannyi aranykarkötő bújik elő; a dögcédulákról tükröződő napfoltocskák boldogan kergetőznek a Váci utca kövezetén.

Ekkor fiatal lányok kis csoportja érkezik csacsogva. Az örökifjú olasz kezében megáll a csésze, kicsit feljebb tolja a napszemüvegét, és határozott baritonján a következő mondatot intézi hozzájuk: Szép mádzsár lánok, szeretni mádzsár lánok! Jönni velem Itáliá! A lányok félénken összenéznek, némelyikük el is pirul, de fél perc múlva már együtt kávézgatnak, nevetgélnek az olasszal, együtt élvezik az életet. Fél nap múlva pedig... Na, ez az úr Alfa Brera.

Olasz is, dögös is, mi kell még? Semmi. Tényleg. Sokáig azt hittem, a Brera rossz autó, de be kellett látnom, a maga nemében csodálatos, csak el kell tudni helyezni. Amíg úgy nézünk rá, mint az Alfa Romeo tüzes csúcsmodelljére, az olasz csődörre, ami a versenypályák izzó hangulatát csempészi hétköznapjaink szürkeségébe, addig valóban otromba, de ahogy megértjük, hogy ez valójában granturizmó, mindjárt sokkal jobb a helyzet.

És itt most egy autótesztnek kéne következnie. El kéne mondanom, hogy az öthengeres dízel alapjáraton kissé zajos, de ha nem tapossuk agyon a gázpedált, nem vészes a hangja, hogy ha brutálisnak távolról sem nevezhetnénk, azért könnyed dinamikával mozgatja az 1,6 tonnás autót, hogy a második sorban felnőtt ember nem bír ki egy órát sem, és hogy a futómű a 18-as kerekek ellenére is inkább komfortos, mint sportos. Hogy a külső és belső dizájn elképesztően, durván, iszonyatosan jól sikerült, és mit sem von le az értékéből, hogy a 159-es, ami ugye csak egy sima limuzin, pont így néz ki, de nem. Sajnálom, ebből itt nem lesz teszt, ugyanis teljesen mindegy, milyen autó a Brera.