Teszt: Citroën C3 Picasso Exlusive (2009)

Már lent a mélygarázsban feltűnt: az autógyárak végre nem szégyellnek rendes, praktikus autót csinálni a népnek, amilyen volt a Kia Soul is, hiszen egy szedánforma pl. teljességgel értelmetlen. Nem lehet bele pakolni, nincs fejtér, ha van, akkor meg már bálna kategória. Nem lehet rendesen beülni, kiszállni, és általában semmit nem lehet benne. Igazából réges-rég ki kellett volna halniuk a szedánoknak. Aminek értelme van, az a kombi vagy ugyanez egy kicsit megemelt tetővel, hipp-hopp, máris itt az SUV. Életmódautó, vagy hogy hívják.

Ez azoknak készül, akik néhanapján nem restellnek gyermeket nemzeni , esetleg bútort vásárolni vagy bringázni mesze a várostól. Akik úgy alapból csinálni szeretnének valamit, mert még nincsenek teljesen beleszerelmesedve a saját középosztálybeliségük cégére, a vasárnapi húsleves vegetaszagába.

Szóval itt áll a mélygarázsban ez a – talán sárga – autó, Winkler mögött baktatok fél lépéssel, aki folyamatosan áradozik róla, hogy neki a benzinessel mennyire tetszett, de nem akar befolyásolni. Meg hogy a tologatható ülések, az milyen jó, amilyen a szerkesztőség java által imádott első Twingóban volt, csak itt osztott, nem egyben. Aztán egy kicsit méltatja a műszerfalat, hogy az milyen vagány, meg a kárpitokat mutogatja, kopogtat, mint egy kupec, és végül a csomagtartónál lyukadunk ki, hogy nézzem meg, teljesen hátratolt üléssel is van elég, és a lábtér is megfelelő maradt. A sízsáktól teljesen elgyengült, a padlóba rejtett tárolórekeszektől úgyszintén. Amikor azt kezdte ecsetelni, hogy az új autójában egy nyamvadt parkolókártyát is csak a kesztyűtartóba lehet tenni, jobbnak láttam sietést színlelni. Ha dekorcsík lenne rajta, esküszöm, megvenné.

De nem ez az összes előítélet, amivel birtokba vettem a C3 Picassót. Nekem volt már Citroënem, többször is, hidrós is, benzines is, régi is. El vagyok fogulva az idióta megoldásokért, és mindennap hangosan áldom azokat, akik újonnan meg mertek venni egy BX-et egy Golf ellenében. Egyszerűen szebb tőle az utca. Kéne még ezer. Aztán jöttek ezek a mindenféle nem kocka Citroënek tekercsrugóval, na, abból sose vennék, hiányozna a rendes kísértetkastély jelleg. Az XM csinált olyat, hogy bezártam, már méterekre gyalogoltam, mikor egyszer csak egy csattanás keretében feldobta a seggét az égbe, majd lassan visszaeresztette. Nem egyedi eset, Papp Tibi egy Xantia Activa tesztautóról mesélt hasonlókat.

Szóval előítéletektől terhelve közelítettem meg a kérdést, és mindjárt lenne egy kritikai észrevételem: az előző Picasso mért nem így nézett ki? Így is fogyott rendesen, meg kategóriateremtés, na de könyörgöm, az egy tojás polippal a tetején, ez meg autó. Annyira autó, hogy az első 24 órában ketten jöttek oda faggatni, hogy ezmiez. A kinézet rendben van tehát, a színe derűs, a felnik okék, a forma király. Beülve ismerősek a dolgok a többi Citroënből, a ködgomolyagban derengő műszerfal és társai.

Az ülőlap rövid. Leengedve, felemelve, mindenhogy rövid. Így elég hamar kiderült, Pekingbe ne ezzel induljunk, mert szétüljük a seggünket. A nagyihoz elég lesz. A plüsskárpit a könyöklőnél már most is szöszös, izgi lesz kitakarítani, vagy nem angórapulóverben kell vezetni. Indulás után, a napfényre érve létjogosultságot nyer minden idők legértelmesebb extrája, az üvegtető. Imádom, sose kéne ilyen nélkül, de ezt már a Forester esetében is leszögeztem. Egyszerűen nem lehet annyira béna autóbelsőt tenyészteni, amit egy két négyzetméteres üvegtető ne dobna fel. Ez egy jó dolog, persze oda kell figyelni, napon állva sötétítsünk be, mert a hővédő üvegezés ellenére hamar üvegházzá válik a beltér.

Elég a sztorizásból! Milyen a kocsi?