Használtteszt: Opel Calibra 2.0 16V

Ültem a teraszon a kávéval, vártam, hogy leülepedjen a zacc. Csörrent a telefon, látom Csikós az – a rohadt életbe, ez pluszmunka lesz. A kedves kolléga hadarva sorolja: Calibra, jaszkari, nyolcszázezer, magazin, rohadt sürgős. Persze, persze, bólogattam a telefonba, majd megcsinálom… Fenébe, ha leszólom a kocsit, kinyírnak a calibránerek.

Álltam Budán, szottyadva a napon. Vártam valami gázos Opelt, egy lemattult vagy cicára pimpelt verdát. Árnyék sehol, a verejték megcsurrant hátamon. A parkoló autósor mögött morogva gurult valami – nagyon alacsonyan a föld fölött, lassan és nyugodtan.

Úristen, ez jól néz ki, döbbentem meg, zavartan dülöngélt bennem a sok előítélet. Bécsi életem emlékei ugrottak be; derékig kikönyöklő törökök, a dübörgő basszusokkal érkező jugó suhancok. Ez meg? Egy más dimenzió: Színe vörösbor, hangja morajlóan fenyegető. Átszabott lámpája, mint a párbajhős összehúzott szeme – muszáj volt meghátrálni.

Az egykor elegánsan sportosra szabott formára mintha kokainmázat húztak volna: varázs és csillogás vette körül. A ráfordított négy milla nem hivalkodó cicakocsit eredményezett, hanem egy tényleg dögös verdát – bárcsak minden Calibra ilyen lenne.

A bordó metálszemcsék csillogása és a beltér vajszínű bőrözése természetesen nem gyári. Az egykori grafitszürke kocsinak ez már a harmadik színe. A felújítás nem csupán a külsőt érintette, az Opelt darabjaira szedték, a rozsdát és a kopásokat eltávolították. A típusnál gyakran előforduló gondokra külön ügyeltek, az ajtózsanér, a tetőablak, a vízcsövek és a tetszőleges helyen felbukkanó korróziós hajlamnak beintettek: a festés alatt egy szinte új autó lapul.

A tízcolos felni miatt úgy terpeszt a verda, mintha kitartott fekvőtámaszban pózolna. A sárvédőíveket kiszélesítették, a lökhárítót hozzáigazították. Mint a gyúrós cimbora bőrrepedései, úgy szakadt meg az autón körben a festés. A kedves tulajdonos mentegetőzött az önhibáján kívüli csúfság miatt, de sajnálni kell őt, nem bírálni: a festőműhelyben történt a hiba. Viccelődve mondtam, hogy túlkondizta magát a kocsi, de szomorúan mutatta az ajtók íveit és az ablakmosó fröcskölőit –ott pironkodott a régi máz.

A belső tér sem maradt gyári, mindkét üléssort átbőrözték, szép szegélyekkel és pontos varrásokkal sokat dobtak a hangulattalan, Vectra-szagú német utastéren. A tulaj járműórák számlapjainak készítésével foglalkozik, naná, hogy sajátjának is a legjobbat adta. A bőr színével megegyező tónusok, fehér fények – nappal is dögös, éjszaka pedig rendesen odacsap.

A fekete műszerfal jelenleg átkárpitozásra vár, ha elkészül, optikailag osztályokkal feljebb kerül majd a Calibra. A jelenlegi kétliteres, tizenhat szelepes motor sem marad benn sokáig, a toronymerevítős futóművek közé hamarosan egy turbós blokk kerül. Erre szükség is van, hiszen a motor komoly gondokkal küzd. Annak ellenére, hogy azt sem kerülte el a szorgos kéz munkája, visszafordíthatatlan hibák történtek a belsejében. A kártérítési igény miatt még folyik a vizsgálat, de nagy valószínűséggel az olajba öntött, amúgy márkás adalék volt a hunyó; megváltoztatta az olaj szerkezetét, elégtelen kenéssel téve tönkre a Calibrát.

A próbaúton nem is firtattuk a padlógázt, beteg blokkban nem illik megkeresni a 150 lovat. A sok sufnituning után így is öröm volt egy teljesen egyben levő, nyiszogásmentes és stabil kocsit vezetni. A Koni rugóstagok sportos feszességet adnak; az alulkormányozottság megmaradt, de az ültetés és a széles abroncsok miatt magabiztosan gurul, mint egy tank.

Fotózás közben látni igazán, hogy az egykor Bundesliga-hajú krautoknak tervezett villantóskocsi egy kis ízléssel, sok munkával és pénzzel mivé változhat. A behegesztett kilincsek, a szűkített fényszóró és a ledes, homológ utcai Hella hátsó lámpák apró finomságok ugyan, de komoly karaktert adnak. A vállasságot megteremti a szélesítés – nem lehet belekötni a formájába. A csoportos fotózáskor álltunk mellette Winklerrel: igen, már gyárilag is így kellett volna – hátsó hajtással persze.

Sajnos erre nem volt lehetőség, hisz a padlólemezt az Opel Vectra adta. Négykerékhajtású-változata ugyan létezett, de az legalább akkora kudarc volt, mint a keresztes hadjáratok. A Wayne Cherry által tervezett forma kortalanná vált. A modell renoméját a tulajdonosok cseszték el: ha nem gányolták volna annyian, korrekt emléke lenne a kilencvenes éveknek. 1989-től 1997-ig gyártották, az Opel történetének talán legjobb, Cd 0,26-os légellenállási tényezőjű karosszériájával. Volt 2.0-s nyolc szeleppel, 16 szeleppel, turbót is kapott a blokk, de kettőfeles V6-os is dorombolt a Calibra motorházteteje alatt.

Elődjének, a Mantának legendás kultuszát sosem tudta megismételni, mondjukhogy-utódja, az Astra Coupé pedig teljesen beleolvadt az Opel máig pityergő jellegtelenségébe. Aki Calibrát akar, vegyen nagy levegőt, túrjon könyékig az internetes fórumokba, vágja be a lehetséges hibák kiskátéját. Az eladó autók zöme hétszázezer és egymillió forint közötti áron van kint, de szinte biztos, hogy mindre ráköltötték már a két-hárommiliót, vagy akár a négyet is, mint cikkünk autójára. És ha még egy jó állapotban levő „kalit” találunk, akkor is szavatolható a sok alkatrészcsere és külső-belső munka.

Calibrásnak lenni elhivatottság, jó adag exhibicionizmus és türelem változó elegye. Az arányok azonnal meglátszanak az autón. Tesztpéldányukról üvölt a szorgalom és az elhivatottság: na ja, valahogy így kéne ezt.