Kezdem egy rég levágott redőnyvassal, ez talán még a normál Nemóban is elférne, hiszen nincs több másfél méternél. Találomra behajítom, lötyög a hatalmas térben. A redőnyvasat bennhagyom, mert mindjárt szükség lesz rá. Hozom a szabvány táblalamezt, á 2 méter, majd leszakad a derekam. Tolom befele. Jobban nyel, mint Geronazzo Mária. Már alig lóg ki a táblából néhány centi. Még mindig nem mondja: „köhönöm má eég”. Gyanút fogok.
Előremegyek, ellenőrzöm a napellenző és a lemezsarok viszonyát. Túlságosan is közeli. Még egy centi, és kiszúrom a drága műbőrt az ellenzőn, talán a szivacsbetét is megsérül. Vasakkal sosem árt az óvatosság, én mindenesetre védőkesztyűt húztam még az elején.
Nem lehet igaz, hogy nem fog beférni, hiszen alig lóg ki valamennyi belőle.
Kicsit megdöntöm, huppog a lemez, „blüblühuúhuúuúblüblűűű” – veri fel a zuglói utca szendergő lakosságát, simán elmennék Vágtázó Halottkémek-koncertnek. Lehajtom a napellenzőt, felfelé nyerek pár millimétert. Kicsit meggörbül a tábla, hopp! Befért!
Annyira örülök a diadalnak, hogy le is fotózom, tessék, hátul is rácsuktam az ajtót. Nem ér hozzá semmihez. Ha szívem szerint nem is szállítanék iparszerűen táblalemezt a Nemóval, alkalmanként, valami műanyag sarokvédővel olykor azért bevállalnék egy-egy fuvart az ismerősöknek. De egy redőnyvasat mindenképpen bekészítenék a padlóra, máskülönben az első út után gumimetéltet találnék a szőnyeg helyén.
Kétméternyi táblalemez egy három méternél alig hosszabb autócskában. Nem szerény teljesítmény ez, bár a siker élményéből levon valamennyit, hogy a lyuk szűkössége miatt legfeljebb két tucat ilyen fér el rendesen. De nem is bír sokkal többet a Nemo, mármint rugóilag.
Aztán jön a végső megmérettetés. Teljes méretű redőnyvas, 3,5 méter hosszú, ilyet már óriásfurgonnal illik szállítani. Ha ezt valamilyen pániküzemben, összehajtogatás nélkül sikerül betolnom a Nemóba, úgy, hogy elméletben szállítani tudja, megemelem a kalapomat. Végül összejött, kis trükkel.
Persze nem ment be csak úgy. Kábé tíz centi kimaradt belőle. Ilyenkor jön rá az ember, miért van aszimmetrikus hátsó ajtó és függőleges lámpabura az efféle furgonokon. Rákötöttem a redőnyvas végére egy kis piros rongyot, nyitva hagytam a jobb ajtót, és már mehettem volna utamra. Zseniális.
Egyébként a Citroën Nemo pont olyan, mint a Peugeot Bipper. Lemoshatós, kemény, egyszerű utastere van, kényelmes, nagy az ülése, pontos a kormánya, tűrhető a váltója, jók a fékjei, a motorja középtájt életteli, 1500-as fordulat alatt halott, kihúzatva zajos. De tanulva azért használható, városban pláne. Van elég sok tárolórekesz is, a fogyasztás pedig egész vicces, alig sikerült belőle kihúzni hat litert százon. És kellően hátra lehet benne tolni az ülést, én a 187 centimmel kifejezetten kényelmesen lötyögtem odabent.
A rugózás viszont borzalmas. Talán nincs is. Igazából egy gödörszorzó van benne. Átgurulsz az ötforintoson – nagyobb kőnek érzed. Átgurulsz a nagyobb kövön – mintha sziklán hajtottál volna át. A rugó befelé nem enged, csak millimétereket, utána métereset rúg vissza. Már mérsékelten rázós úton – mint a budapesti kétsávosok jobbik hányada – is reszket az ember testén a zsír, rosszabb úton nem árt zárva tartani a szájat, máskülönben vér sarjad az elharapott nyelvből. A Thököly út pedig húszas tempó felett felér Bruce Lee nyakcsigolyazúzó, halálos ütésével. Szörnyű.
Klíma nélkül ez az autó 2 190 000 forint, a lenyomható utasülés a nyitható ráccsal további 78 600 pénz. Ekkor még nincs klímánk, központi zárunk, ködlámpánk, viszont már az 1.4-es dízel kerreg autónk elejében. Talán sok? Nem hinném. Pláne, hogy a végén rájöttem az elválasztós Nemo igazi rendeltetésére. Mobil piknikkabin, esős vidékre. Tűrhető, nem?
