Vezetni is jó. Mégpedig azért, mert a Citroën végre itt is ki merte kerülni a mindenre jó autó kompromisszumát, és vállalta, hogy egycélúan kényelmes autót készít. Természetesen szónokolnak arról, hogy az aktív hidropneumatikus felfüggesztés így stabil, úgy komfortos és amúgy sportos, de hál' istennek ez hülyeség. A C6 mindennél inkább kényelmes, ringatóan, bágyasztóan kényelmes. A sport feliratú gomb mindössze annyit tud, hogy a fenekünk alatt hullámzó lekvárt főzi sűrűbb dzsemmé, és kész.
Abban viszont tudomány van, hogy a városban úszó autó a sztrádán éppen annyit keményedik, hogy természetesnek érezzük a 180-as utazót, miközben továbbra sem ér minket semmilyen nyomasztó inger az érdektelen külvilágból. Ha szerpentines gyilkolásra kéne használni, rémes autó volna, de aki a C6-tal cikázni akar, őrült. A C6 relaxálni van, és arra nem lehetne jobb.
Itt van mindjárt a motor. A 2,7-es V6 HDI messze földön híres az erejéről, de a Citroën megoldotta, hogy 440 Nm-rel is csak kellemesen lomha autónak hasson. 210 lóerővel 8,9 másodperc alatt van százon, de annyira finoman és puhán gyorsul, hogy sokkal lassabbnak érződik. És abszurd módon így a jó. Ráadásul sikerült kiirtani a kényelemgyilkos nyomatékpúpot, amikor a turbódízeleknek hirtelen megjön az erejük, mintha hatalmas hátszelet kapnának. A C6-ban nincs ilyen, egyszerre csak gyorsabban haladunk mint korábban, ez minden. Soha nem kell ráfeszíteni a nyakizmokra. Soha nem kell felnézni az újságból, hogy hova a nagy sietség. A lomhaság még sosem volt ilyen erény, mint itt.
Aztán itt a pompás hatsebességes automata váltó. Soha, soha nem hittem volna, hogy egy japán autóból egy franciába átülve ezt fogom érezni, de a C6 váltója annyival jobb a Honda Legendénél, hogy kénytelen vagyok elhinni, hogy japán beszállítótól vásárolják. Mivel a HDI meglepően könnyen és szépen forog, a váltó fel-le nagyon gyors, még kézzel is boldogan használható, pedig egyáltalán nem lenne rá szükség.
A központi számítógép szép és értelmes. Korunk nagy csodájával, az MP3-as CD-kkel is ügyesen boldogul, szépen olvassa és mutatja a könyvtárakat, ügyesen görgeti a feliratokat, és vezérel iPodot. Minden menü logikus, a dolgok ott vannak, ahol keressük őket. Egyedül a krómgyűrűs vezérlőgomb béna, mert nagyon érzékeny, hajlamos túl sokat ugrani, de a BMW platina iDrive szoborral vesztegetne meg örömében, ha a saját rendszerükre csak ennyi panasz volna. A navigáció persze fogalom nélkül van itthon, de hogy is várhatnánk egy francia autótól, hogy pont ezek közt a határok közt igazodjon el magabiztosan.
Amit nem a számítógép vezérel, hanem külön gombja van, azzal nagyobb a baj. Fotón nagyon jól mutat a tömör gomberdő, de aki ezek között éjszaka, menet közben megtalál valamit anélkül, hogy mind a kilenc légzsákot az arcába robbantaná, az álljon kémműholdnak. Mivel szép sima, homogén felületen vannak elosztva, tapintással esély sincs megtalálni a jót. Az ember először előveszi a színházi távcsövet, megkeresi a "clim" feliratot, odanyúl, közben figyeli, hogy jó felé halad-e az ujja, aztán megnyomja, és utána állít klímát. Még szerencse, hogy az elektronika figyeli a sávot, és megrázza a fenekünket, ha hangszínállítás közben kiszédülnénk belőle.
A C6 négy ember életének eddigi legkényelmesebb hosszú autóútját biztosította. 11 litert fogyasztott. Egyszer magától mondott valami teljesen értelmetlent a számítógép, mintha Tourette-kóros lett volna. Egyszer pedig minden emberi beavatkozás nélkül kiköpte, majd rögtön visszaszippantotta a CD-t. Ez minden panaszom. Én ehhez a kényelemhez túlságosan szeretek vezetni, és gyáva lennék megvenni, de nagyon megszerettem. Hatodik autónak kéne.
