Viszont az az autó, ami miatt odarepültünk, a Clio Grand Tour volt. Azaz az új kombiverzió. Akkor meg miért pont a Grand Modusnál volt szükség az eddigi szóömlésre? Mert a Grand Tour nem más, mint egy Clio, amit kicsit megtoldottak hátul. Új változat, persze, a hátsó túlnyúlás 216 milliméterrel hosszabb, a kocsi már 4202 milliméteres. Ha belegondolunk, hogy a hatszemélyes Fiat Multipla a kezdetben néhány milliméterrel alatta is maradt a négy méternek, nem is rövid.
a cuccokat. És fel is hajtható
Meg hogyne, a csomagtér is 50 százalékkal nagyobb a ferdehátúénál, 439 literes, ha kivesszük belőle a második padlót. A raktér aljában ugyanis felhajtható és kivehető, teherviselő álpadló van, alatta 72 liternyi, lapos üreggel. Ha a padló a helyén van, akkor viszont ennyivel kisebb a csomagtartó.
Az alapul szolgáló Clio III tipikusan az az autó, amelyikről elsőre nehezebb elhinni, hogy elnyerte az Év Autója díjat, mint hogy George Bushnak léteznek saját agysejtjei is. Aztán az ember kipróbálja, és összeáll a kép: a Clio tényleg állati jó. Nemkülönben az új Grand Tour.
Alaposan átrajzolták az ötajtóshoz képest - a fara elég mutatós, de olyannyira visszafogott, hogy a tesztvezetés hosszában egyetlen helyi erő sem vette észre, hogy új kocsit lát. A rugózás sem olyan finom, mint az imént taglalt Grand Modusé, viszont a Clio kombi pontosabban vezethető. Sok baja amúgy nincs, legfeljebb hogy az üvegtető 185 centi alá korlátozza a Clio Grand Tour-kompatibilitást. E méret fölött bárki csak félrebillentett vagy előrehajtott fejjel tud vezetni és utazni benne.
A belseje szép és igényes, lazán elmenne valami német luxusmárka kisebb autójának. Igaz, ez csak a drágább kivitelekre áll, minden olcsóbb autón spórol a gyár. Az olyanok berendezése állítólag annyival bénább, hogy a Funai kazettás rádió és a Faguli sem nem mutat bennük idegenül. Nem tudom igazolni, nem láttam ilyet közelről, de a forrásom hitelesnek mondható - egy másik internetes újságíró, tehát szegről-végről rokon.
tűrhető, felfelé kevés a hely
Mindenesetre az általunk eddig kipróbált Cliók rendben voltak. A dízelmotorok korrektek, az 1,2-es, turbós benzines pedig kivételesen jó. Pontos a kormány, egész precíz a váltó is, a kocsival öröm minden kanyargós útszakasz, teljesen mindegy, a ferde hátúról van-e szó vagy a kombiról. Utóbbinál kicsit keményebbre vették a keresztstabilizátort, hogy a nagyobb tömeg ellenére kanyarban ne dőljön jobban a kaszni az ötajtósénál, nagyjából ennyi volt a műszaki változtatás. Semmi áttervezett hátsó futómű, biciklitartó-rendszer, hatodik, hetedik ülés, magasított tető. Zajilag, zörgésileg, ülésileg is minden a legnagyobb rendben, sőt, egy mérettel feljebb is simán illik kiegyezni efféle komforttal.
De mivel kis kombi kevés van a piacon ( 207 SW, Fabia Combi), a Cliónak tényleg kellett a púp a hátára. Az 1,2-es, 75 lóerős ára 3,07 millió forint, de önök már tudják, hogy rendelés előtt okvetlenül meg kell nézni a kiválasztott verzió belső terét, hiszen a szegényházi kivitelekbe valószínűleg csóró kivitelű műszerfalat tesznek, az pedig teljesen más autót ad ki. Ha tehetik, inkább válasszanak valami jobb, Dynamique felszereltségű, 1,2-es, turbós, vagy 1,5-ös dízelest. Az is kijön 3,6-4,2 millióból, és igazán szeretni fogják. Az üvegtetőt meg felejtsék el. Más autóban jó ötlet, de ennél a renault-sok sem gondolták komolyan.
Hogyan ne utazzunk külföldre karácsonykor?
Mint szinte minden autós sajtóút, a Clio Grand Tour bemutatója is kétnapos volt. Egyik nap oda, vezetés, sajtótájékoztató, vacsora, vissza, másik nap vezetés, ebéd, sajtótájékoztató, vissza, mint általában. Csakhogy december 20-a és 21-e már erősen belelóg a karácsonyi sürgés-forgásba, Európa tehetősebb polgárai ilyenkor kezdik meg áramlásukat a kontinens távoli szegletei felé, ahol melegebb van, hó van, barátok vannak, vagy egyszerűen csak sikkes karácsonyozó helynek számít.Ha erre rádobunk egy egészséges adag év végi sztrájkhullámot, ami az aviatika szinte minden ágazatát érinti, előrelátható, hogy ilyentájt nem leányálom a repülés, már ha nem követünk el hibát, amennyiben a leányálmok sorából kihagyjuk a reménytelen, ügyintézök segítőkészségének kiszolgáltatott ácsorgást Európa különféle légikikötőiben.
Kifelé menet hajnali hat tízkor találkoztunk Ferihegyen, másfél órával később indult az Air France párizsi járata, némi késéssel. De már valamikor háromnegyed tíz táján így is Párizsban voltunk, ahol csupán négy óra tespedés várt ránk a szellős reptér kényelmes, gránitzúzalék-tömésű lócáin. Abból aztán öt és fél lett, mert a nizzai gép szépen megcsúszott a sztrájkok miatt. Ekkor már sejtettük, hogy a hazaút is kicsivel nehezebb lesz, mint elrágni egy Big Macet a nagy fasírtmonópólium outletjében. Másnap ugyanis csak 45 percünk volt Párizsban a budapesti átszállásig. Hogy ezt hogyan képzelte a szervezőiroda, gőzöm sincs, hiszen ennyi idő a transzferre még a legnagyobb uborkaszezonban is necces.
Másnap már két órával a párizsi gép indulása előtt a Charles de Gaulle várójában zsizsegtünk. A bejutás egészen könnyen ment, a biztonsági ellenőrzés sem volt horrorisztikusabb a szokásosnál, bár a mágneskapunál az átlagosnál nagyobb mennyiségű lyukas nejlonzokni látványának és egyéb velejáróinak multimédiás érzékelése meg tudja viselni a karácsonyi hangulatra tekert agyi potmétereket. De még pislákolt a remény, hogy hazaérünk.
Persze fél órát késtünk Párizsból, persze a budapesti gépnek esze ágában sem volt megvárni bennünket (holott már Nizzában becsekkoltunk rá). És persze a később induló budapesti gépre már egyetlen helyet sem tudtak szorítani, mi pedig, ha jól emlékszem, tizenhatan voltunk. Óriási kavarás, a társaságból tízen elmentek Frankfurtba, onnan éppen felfértek egy magyarországi csatlakozásra. Kisebb szenvedés után nekünk, hatunknak is jutott hely egy hamburgi gépre, csatlakozásra csak 25 percet kaptunk, de állították Párizsban, hogy az a gép megvár majd bennünket. Fél óra múlva, átjutva egy újabb biztonsági ellenőrzésen, már jegyekkel a kezünkben megnéztük az indulási táblát - a járat két órát késik. Hurrá.
a Charles de Gaulle-on
Ismét kavarás, hullafáradtan, reményvesztetten. Ingerült emberek, mindenki nyomul, a földi személyzethez futószalagon szállítják a Seduxent, néhány pultosért megérkeznek az első ideggyógyintézeti ápolók. Vér még nem folyik, de szinte.
Kiderül, hogy a sztrájkok miatt egy rakás másnapi járatot töröltek, nemhogy Budapestre, de még Pozsonyba, Bécsbe se tudnak helyet adni nekünk. Még Bukarestet is megpróbálta a nő. Nemhogy aznap, de másnap sem jutunk haza? Rossz vicc. Kicsit élesednek a poénok, a velünk együtt a süllyedő hajón maradt píáros halántékán alig látható izzadságcseppek jelennek meg.
Végül csoda történik, a másnap 9:10-kor induló budapesti járatra kapunk hat jegyet, a biztonság kedvéért ott helyben be is csekkolnak minket. Vócser kap egy jó vacsorára a reptéren, vócser kap egy közepesnél rosszabb szállodára (tudják, kicsit fütyiszőrös zuhanytálca, takarékos izzó és neonos olvasólámpa a szobában, eldobható műanyagpoharas és -tányéros reggeli, minden légitársaság ilyet ad hasonló esetben), de legalább ágyban aludtunk és tudtunk zuhanyozni.
Mit gondolnak, a 9:50-re tervezett indulású gép mikor szállt fel? Úgy van, alig valamivel 11:00 előtt. Erősen tömeggyilkos hangulatban, délután egykor már ki is támolyogtunk Ferihegy 2B ajtaján. Utazásra elment összesen harmincöt és fél óránk. Három és fél órát tudtuk vezetni és fotózni a két bemutatandó autót, egyórás volt a sajttáj, az összesen négy és fél óra. Nyolcszor annyi időt töltöttünk tehát utazással, mint munkával. Ez rossz arány.
A tanulság: karácsony táján ne menjenek külföldre repülővel. Ha sztrájkokról hallanak, akkor se menjenek repülővel külföldre. Ha sztrájkolnak ÉS karácsony van, végképp zárják otthon kulcsra a bejárati ajtót, nehogy véletlenül kitámolyogjanak az utcára, és elvigye önöket egy reptéri taxi. Vagy ha végképp muszáj eljutniuk a szicíliai nagynénihez, hát vegyenek saját helikoptert.
