Teszt: Seat Cordoba 1.6 aut. - 2001

Fájdalmas képzavar   A tesztutat övező adminisztratív viszontagságok sajnálatos folyományaként a mellékelt képeken nem a tesztelt modell látható. Ez azonban nem is olyan nagy baj, mert a megörökített példány mind alkatának csinosságában, mind menettulajdonságaiban felülmúlja próbaalanyunkat. Kéretik tehát előítélet-mentesen tekinteni a kétajtós Cordobára, ez az autó nem az az autó.

Szerintem mindenkinek van amerikás magyar ismerőse, akinek angol nyelvi képességei huszonöt év alatt sem tudtak elemelkedni a Dob utcai szintről, amennyit viszont még hebeg magyarul, azt lehetőleg New York-i dialektusban teszi. Valahogy így van ezzel ez a szerencsétlen Seat Cordoba is: az alapjai a sokak által az egekbe menesztett, valójában meglehetősen átlagos VW Polóén nyugszanak, de mivel annál kevésbé igényesen kárpitozzák, utasterének formáiból, és üvegkemény, slaggal lemosható plasztikjaiból ordít egyfajta foghozverős, célszerű, és katonai precizitással megtervezett germán zsugoriság.

Hogy azért spanyol is legyen, kapott a farára egy helyre kis spoilert, nagy, lendületes vonalú hátsó lámpákat, az utastérben pedig az órák skálázásán némi narancssárga maszat hivatott megteremteni a forró andalúz hangulatot. Tesztautónk már az új változat volt, amelyiknek hangsúlyos domborítás van a motorházfedelén, és maszkja három részből áll.

A VW-konszernfőnök, Ferdinand Piech azonban úgy látszik, nem bízik abban, hogy az egy kaptafára készült autóit eléggé jól meg tudják majd különböztetni egymástól a vásárlók, ezért a Cordoba homlokán, kormányán és fenekén tányérnyi krómozott műanyag Seat-embléma kürtöli világgá, hogy nem wolfsburgi, vagy mladá boleslav-i jövevény.

Tesztkocsink a szokásos, évek óta ismert Cordoba-dimenziókat nyújtja mindazoknak, akik nem tudnak elszakadni a típus varázsától s azoknak is, akik elhiszik, hogy egy vadonatúj kocsit látnak, nem pedig egy újabb plasztikai műtéten átesett gépjárműipari Cher-t. Vállban tán csak Woody Allennek nem szűk az utastér, hosszában elöl még csak-csak elfogadható, ám a hátsó üléseken valódi kisautós szardíniásdoboz-komfortot nyújtó pozíciót vehetnek fel a mazochista utasok.

Ezt tetézi, hogy az első székeken tényleg érződik a spanyol behatás: mivel a kormány nagyon közel van a műszerfalhoz, a pedálok viszont nincsenek elég mélyen bent a lábtérben, az észak-európainál némiképp déliesebb (hosszú kar/rövid láb) testalkattal lehet csak kényelmesen elhelyekedni a vezetőülésben, máskülönben vagy nyakba húzott lábakkal, vagy merőlegesre állított háttámlával vezethető a kocsi.

Háromszoros hurrát kap a legendás csomagtartó, amely a Cordobát már hat évvel ezelőtt is a családapák kedvelt járművévé tette. Az elképesztő gyomrú üreg ugyanis közel fél köbméteres, ráadásul jó simák az oldalai, tehát a tér minden literje praktikusan kihasználható.

Ha már a tervezőknek sikerült empátiával viseltetnie a gyerekes famíliák iránt, gondoskodásuk kiterjedhetett volna arra is, hogy a vonzó méretű raktérbe pakolni is lehessen. Kellő méretű nyílás hiányában viszont apu a hátsó ülésről kiszerelt gyereküléssel a kezében sóvárogva nézheti az éhesen tátongó üreget, amelybe kétségkívül akár két hasonló ülőalkalmatosság is elférne, de ahhoz először vagy a csomagtér oldalfalaiból, vagy a lökhárítóból kellene eltávolítani termetesebb darabokat, hidegvágó segítségével.

Külön fogyasztói tanulmány részét képezhetné az a kérdés is, vajon hány magyar autós áhítozik olyan kiskocsira, amelynek az ára enyhén szólva is a fellegekben jár amiatt, hogy beleszereltek egy, az autóstársadalom java része szerint kényelmi luxusextrának tartott automata váltót, valamint egy akkora motort, ami a lóerőket szivacsként magába szívó hidrodinamikus kuplungon keresztül is képes tisztességesen megmozdítani a karosszériát. Persze a nagy motor/automata kombinációnak köszönhetően a Cordobának nemcsak a vételára szökik az égbe, hanem a fogyasztása is. Hogy mennyire?

Lehet, hogy igazságtalanok voltunk a kocsival szemben, de a legtöbbet a rendeltetési helyén, a városi forgalomban hajtottuk, ráadásul hideg téli időben, mivel akkortájt éppen hideg téli idő volt. Fogyasztási versenyeket nem ilyen körülmények között szoktak rendezni, de ez a mentség éppencsak arra elég, hogy a tizenkét literes étvágyú Cordobát ne benzinpusztító szörnyetegnek, legfeljebb döbbenetesen falánk járműnek nevezzük.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy országúton, tojástaposós gázkezeléssel akár hét liter alá is leszorítható a kocsi étvágya, ám feltehetőleg keveseknek okoz élvezetet a cammogás a füstköpő, pótkocsis Ifák nyomában. A nagy fogyasztás oka nyilván az ősöreg, a modern emissziós szabványok teljesítésével kínlódó motor (erről bővebben lásd a keretest), valamint a nagyobb és nehezebb VW Golfhoz tervezett automata váltó - a Cordobához ugyanis a várható kis darabszám miatt nem terveztek saját szerkezetet.

Mellesleg azért is nehéz a poroszkálás a Cordobával, mert a motorja - fogyasztás ide vagy oda - meglehetősen jó erőben van. A száz lóerő még az automata szűrőjén keresztül is megteszi a hatását, a kocsi a manuális váltósokhoz méltó fürgeséggel lódul.

Ehhez persze szükséges egy kis trükk is: miután napok óta kínlódtunk a kocsi lomhaságával, az egyik autós kolléga figyelmeztetett, hogy ha kivesszük a rosszul szabott szőnyeget a gázpedál alól, megtaláljuk a hiányzó lóerőket. Íme a zseniálisan spanyol slendriánság: a kényelmes, gazdagon kárpitozott kabinra vágyó úrvezető számára ott a kombinált fogyasztás- és teljesítménycsökkentő, high-tech szőnyeg, amelyet eltávolítva a puritánabb, ám sebességmámorban úszó Seat-rajongó is megtalálja a számítását.

Más tekintetben azonban erősen németesre sikerült a Cordoba egy évvel ezelőtti felfrissítése. A műszerfal hatalmas, fekete felületeihez mintha Erich Kästner - "A repülő osztály" című regényének iskolai tábláiról vették volna a mintát. Igaz, a Seat-féle műanyagon nehezen fog a kréta.

A szellőzőrostélyok a Passat-féle becsukható redőnyös megoldást követik, ám a Cordoba egyedi vonása a horrorisztikus szellőzőrendszer-kezelőpult. Ennek magyarázatához némi autótörténelmi ismeretekre is szükség van. Évtizedekkel ezelőtt ugye még nehezen kezelhető, nyeklő-nyakló, karos fogantyúkkal állítottunk hőmérsékletet és légáramlást - á la Zsiguli. Aztán jöttek a németek és bevezették a valóban praktikus, tekerős szellőzőgombokat (talán éppen a fekvőlámpás Mercedesnél?), amelyeknek az állásáról hozzányúlásos tapintás útján, az aszfaltra ragasztott szemekkel is tájékozódhatott a vezető.

Most meg jönnek ezek a németspanyolok, megcsinálják a forgatógombos verzió miniatürizált képi megfelelőjét LCD-kijelzőn, és kapaszkodjanak meg: az állításokhoz a fekete konzolon parányi fekete nyomógombokat alkalmaznak. Ezek után ha bármit változtatni akarunk a klímán, csak a következő a teendőnk: középkonzoli LCD-n a megfelelő piktogram megnéz, állító-nyomógomb tapogatással kikeres, nyomkod, szem vissza az LCD-re, új beállítás ellenőriz, majd felnéz és ekkor jön szembe a tizennyolc tonnás Volvo FH12 - tesszük hozzá, a saját sávjában.

A beállításokat a megjelenítés és a gombok kicsisége miatt már enyhén rázós úton is csak a sasszeműek és a sebészekhez hasonlóan biztos kezűek tudják biztosan kivitelezni, idősebbek számára tehát ajánlott már a beüléskor kitalálni a megfelelő hőfokot és ventilátorsebességet, különben később minden változatásnál ki kell állni a parkolóba. Megkockáztatjuk, hogy ez a zseniális grafikus-számítógépes megoldás még az újkori VW-belsők márkaidentitását megteremtő, szemet kiolvasztó, hullaszínű, kivehetetlenül kék műszevilágításánál is egy fokkal pusztítóbb.

Nem minden tekintetben elrontott autó a Cordoba, például a karosszériája kifejezetten merev, ezért nem zörög benne semmi, a töréstesztek tanúsága szerint biztonságos, ráadásul széria benne a légzsák is. A kocsi különlegessége, az automata váltó álomfinoman teszi ide-oda a fokozatokat, a fara felől nézve pedig az autó még egyfajta valódi latinos vagányságot is sugároz. De hogy ennyitől a Cordoba automata bombasiker nem lesz, az hétszentség.

Seat Cordoba 1.6 Stella aut.: 3285000 Ft

A SZERELŐ VÉLEMÉNYE

Bár dízelfronton a VW (Audi/Seat/Skoda) erőforrásai megdöbbentően kis fogyasztásokra képesek, a benzinmotorokról már kevesebb jót lehet elmondani. Már a legkisebb Otto-motorok is falánkak, a V5-ös és V6-os étvágyáról pedig jobb nem is beszélni. Külön problémát jelent, hogy bizonyos szériákat rendellenes, tíz liter fölötti fogyasztással hoznak vissza a szervizekbe a vevők, s egyes esetekben ezeken még a motorelektronika és a befecskendezőrendszer cseréje sem segít. E hiba különösen a régebbi 1,3-as, majd később az 1,4-es motorokat érintette.