Annyi Corollát adott már a világnak a Toyota, hogy ideje lenne befejezni. El is kezdték a leépítést, mivel a tizedik generációban már csak szedán van. Persze ez így nem igaz, de ha csak ilyen gyenge motorok lesznek, akkor lassacskán tényleg vége a dalnak.
Sikeres embereknél előfordulhatnak személyiségtorzulások: azt hiszik, bármihez nyúlnak, arannyá válik . E felsőbbrendűségi tudat megnyilvánulásai aztán a korábbi sikerrel szerzett népszerűséget is porig rombolhatják. Kevesen kapnak észhez időben, hogy megállítsák a folyamatot. Valami ilyesmi zajlott a Toyotánál is a Corolla életútjában, mikor a kilencvenes évek közepén a békalámpásnak nevezett sorozattal bakot lőtt.
Az akkoriban harminc (így manapság már a negyvenen is túl) éves Corolla név csillogása a kezdeti fakóság felé hajlott. Aztán jött a következő modell, ami visszarángatta az életbe, és most, a 10. generációhoz érve a Corolla szó minden szövegkörnyezetben használva, jó érzéssel tölti el a japán autókat kedvelők szívét.
Rögös út, negyven év; több mint harmincmilló Corolla. Nincs párja, az biztos, állítólag a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerültek vele, de én nem találtam. Mindenestre nagyon kellett már az új Corolla, hiszen a márkaarculat egységesítése és a szedán leválasztása a 3-5 ajtósokról manapság nagy divat, ebbe az előző modell nem illett bele.
Kezdjük ott, hogy a Corollának a továbbiakban ez az egy formája létezik majd. A kombi a feledés homályába vész, a három- és ötajtós kivitelt pedig más néven - ő lesz az Auris - fogják gyártani. Ennek üzletpolitikai okai lehetnek, amit a statisztikák szerint a kategória vásárlói alakítanak, de ez annyira száraz téma, hogy nem untatok vele senkit. Meg én sem nagyon értem.
Az új Corollát teljesen új alapokra helyezték. Annyira, hogy még a padlólemeze is tök új. A tengelytáv nem változott, a szélesség azonban nagyjából 5 centivel nőtt, ami értelemszerűen a nyomtáv növekedését is jelenti. Ebből persze bent ülve mit sem érzünk, csak annyi a szembetűnő, hogy mindenhol kicsit több hely van. A belsejére később visszatérek.
Maradjunk még kicsit a külsőnél. Ebben a fekete színben nem annyira látványos a megjelenés, a karizmája sem érződik, pedig van neki. Az első lámpák felhúzott sarkai, és a divatos két krómcsíkos hűtőrács szintén felfelé ívelő vonalával az egész orr egyetlen hatalmas smiley: óriási, fog nélküli mosoly, ami nem a nagypapa mosolya, mégis barátságos hangulatot ad.
Oldalt az övvonal merészen emelkedik a hátsó felé haladva, és a keskeny ablakok Lexus IS-esen bunkeres belsőt sugallnak. A faron a kiemelkedő lökhárító és a lámpák érdemelnének pár szót, de mire ezt leírtam, rájöttem, hogy ők sem. Így a teljesen érdektelen oldal, és a kicsit unalmas hátsó miatt szükség is van a mosolyra. Nélküle egyetlen szóval sem lehetne feldobni a rettentően hétköznapi külsőt. Persze biztos sokat foglalkoztak a dizájnerek a funkció és a modern szépség ötvözésével, és biztosan nem akartak a békalámpa hibájába esni, de az izzadságcseppek letörlésével a szag még megmaradt, és egy már-már Passati méreteket karcoló japán (kis)bálnát kaptunk.
Belül szintén az erőlködés tűnik szembe, ahogy megpróbálták harmonizálni a kényelmes ergonómiát a tetszetősséggel. Konkrét kivetnivalót nem találni, mert autógyártás tantárgyból már valamikor a nyolcvanas évek második felében megtanulták, mit-hogyan-hova. Minden a helyén, kézreállóan, mégis olyan ridegen távolinak érződik a Corollák szellemiségétől. Bár ha jobban belegondolok, már a kilences generációnál is ilyen volt a világoskék plexi használata.
