Teszt: Lancia Delta 1,6 MultiJet

Majd számold, hányszor fulladsz le – adta ki a szokásos utasítást Kari, mikor meghozta a dízel Deltát, a legkisebb ilyen motorral. Egy hét és ezer kilométer alatt ötször sikerült, ebből négyszer az első húsz perc alatt, egyszer meg amikor ciki volt. Mert persze, hogy akkor nem ad finoman gázt, és ereszti rá a kuplungot az ember, amikor nagy nehezen szétvillogta a belvárosban a kereszteződésbe keresztben beálló A-Mercis és minis szőkéket, és végre mehetne a főútvonalon. Hát akkor sikerült ötödször. Ciki volt, de nem látszott, hogy elpirultam, mert a kereszteződésbe állóktól amúgy is automatikusan lila lesz a fej.

Irány az egyes számú kedvenc útvonal: M3-as, Gyöngyös, Mátraháza, Kékestető, Pásztó, M3-as és vissza a belvárosba. Viszonylag normális minőségű út, jó kanyarok, szép táj. Az első, ami feltűnik, a csend. Nem ahhoz képest, hogy dízel, hanem nettó. Alapjáraton semmi rezgés, semmi hang. Gyorsításkor előjön valami visszafogott morgás, de ez nem egy PD TDI, még csak nem is egy átlagos benzines, hanem egy halk benzines. 130. Az autó suhan. 150: az autó még mindig suhan. 170-nél megjön a hangja, az is elsősorban a széltől, de még mindig nem zavarja a beszélgetést.

A 270 centis tengelytávnak is köszönhetően ráadásul rezzenéstelenül siklik nyílegyenesen. Egyedül az autópálya keresztfugái bírják halk dübörgésre a futóművet. A csend egyik titka, hogy a kerékjáratokat nem szimpla műanyaggal burkolták, hanem valami szőnyegpadlószerű cuccal. Kérdés persze, hogy mire hároméves lesz, és hajlandó lennék megfizetni, mi marad belőle a sár és a gépi mosók után.

Gyöngyös után kezdődik az élvezet. Ami feltűnik: az autó itt is csendes. Az 1,6 az 1,6, a 120 lóerő se több, a 300 Nm-es nyomaték is annyi, amennyi. Elég. Nem versenyautó, de simán elég kigyorsítani, előzni, és általában hétköznapi használatra ez így rendben van. Van persze erősebb dízel, kétliteres, 165 lóerős plusz 700 ezerért, meg 1,9-es duplaturbós 190 lóerővel, eggyel magasabb felszereltséggel még 900 ezerért, de hétköznapi autózásra az 1,6 is elég.

És akkor jönnek a kanyarok, szépen sorban, egymás után. A Lancia meg kanyarodik. Pontosan, kiszámíthatóan, rendíthetetlenül. Mehet az ember, nagyjából, ahogy akar. A futómű egyszerűen jó. Pontosan megy az íven, nem pattog, nem akar másfelé menni, nem dübörög. Nagy kanyarsebességnél az utasülésről könnyen az ölünkbe hanyatlanak – jól gondoljuk meg, kit viszünk szerpentinre. Hiába, az ülések oldalirányban nem tartanak, elvégre a konszern sportos márkája az Alfa.

Szóval a szerpentines padlógáz-padlófék-nagykanyar, aztánkezdjükelőről kört remekül teljesítette a Delta, egy dolgot kivéve. Különösen előzésnél tud idegesítő lenni, hogy a kettes hamar elfogy. Míg egy benzines – mondjuk a saját Alfa 145 QV-m – simán kipörög kettesben százig, a Lancia hamar felpörög, de hamar el is fogy a kettes, és előzés közben hármast váltani nem annyira jó. Mondom, nem versenyautó, de ahogy hirtelen elfogy minden erő, és jön a leszabályozás, az nem minden helyzetben felhőtlen. Viszont a a fékbe nehéz lenne belekötni.