A kultúra utolsó bástyája

Epica! Mondja a taxis sértett méltósággal. Aha. Epica, Epica, el ne felejtsem. Egész jó. Megálltunk, fizettem. Aztán egy pillanatra elhallgattam. Jár a motor?

Persze, mondta a taxis, aki még nem döntötte el, megenyhüljön-e vagy sem. Elvégre először is nem ismertem fel, aztán nem mondtam semmit arra, hogy eljár városban 10 literrel, a kézi váltós benzinessel. Egyébként tényleg, mégis mit mondtam volna? Nahát, ilyen nagy fogyasztást taxis még soha nem hazudott nekem?! Mert valamiért taxisok nekem mindig 8 litert hazudnak. Én olyankor rutinból elálmélkodok: nahát, tényleg, nagyszerű, hihetetlen.

Erre a 10 literre viszont valahogy kiestem a ritmusból, nem tudtam rámondani, hogy csak?!, az meg furcsa volt, milyen jó utazni egy se kívül, se belül nem szép, alapvetően fapados autóban. El is határoztam, hogy utánanézek, volt-e már nálunk Captiva, Elantra, Evanda, vagy hogy is hívják, Epica, mert végül még a motorházfedelet is felnyittattam. Persze a taxisnak se kellett sokáig könyörögni, igen büszke a portékára, és méltán. Taxiban nem gyakori a kultúrmotor, ez pedig az: nyitott motorházfedélnél, minimális környezeti zajnál is oda kell hajolni, hogy meghalljuk az alapjáratot. És ez a fajta kulturáltság már nagyon rég az autóipar veszélyeztetett fajainak listáján van.

A szerkesztőségben másnak is volt hasonló taxisélménye, a nahát, de jó ebben üldögélni, mi is ez? Ilyen az, amikor zsigerből üzen a gépház a szervezetünknek, és anélkül formálunk véleményt, hogy rajtunk lennének a márkajelzés, a dizájn és a rafináltan tervezett minőségérzet szemellenzői.

Úgyhogy elkértük. A soros hathengeres benzinest, amit a taxisok annyira szeretnek. Amiben az is érdekes, hogy az alapmodellje ugyanannyiba kerül, mint a kategória legjobb vétele, a belépő Mondeo: 5,6 millióba . Nagy különbség viszont, hogy az 5,6 milliós Mondeo 1,6-os benzines – nagyon nagy autó nagyon kicsi motorral. Talán nem is létezik, csak árlista formájában; igazából nem is autó, csak négykerekű indulóár.

Az Epica viszont úgy lép be 5,6 milliónál, hogy az ő alapbenzinese kétliteres, ráadásul hathengeres. A soros hatos az autózás történetének egyik legfinomabb motorja; ezek járnak a legszebben. Ki is ment a divatból, mert nem elég kicsi, gyártani is drága. Csak olyanok használják, mint a BMW (hosszában) és a Volvo (keresztben, a T6-os csúcsmodellekben). Tehát elkértük, aztán amikor eljött a nagy nap, elmentünk érte, és elhoztuk – a dízel automatát. Mert akkor már annyira lelkes voltam, hogy egy kicsit taxizhatok, hogy nagylelkűen legyintettem: bánom is én, jöjjön a dízel.

A belső kialakításában az a furcsa, hogy bár ez egy nagy autó, nem akar úgy kinézni, mint egy drága autó. Nincs műkróm, műkevlár, meg ami rejtélyes, közérzetjavító műdolgot manapság ki bírnak találni. Őszinte, mint egy Dacia Logan, de nem akar elborzasztani. Egyszerűen csak rendesen össze van rakva. Mindene.

Protestáns autó, protestáns alapon polgári beltérrel. És olyan az egész, mint ami még tíz év múlva is autó lesz, ilyen benyomást pedig a mai újautó-mezőnyben nagyon kevés versenyző tesz. Ideális tesztalanyunk egy fapados, klasszik Epica lett volna, amiben nincsenek fabetétek, Mercedes-ülésállítást imitáló ülésfűtésgombok és egyebek, de olyat valószínűleg sose fogunk látni. Pedig amellett, hogy nem néz ki sehogy, épp a tökéletes taxifelszereltség az alap: kézi váltó, manuál klíma, négy villanyablak, hat hangszórós hifi. 5,6 millióért? Állat!

Tévedésből kiadott tesztautónk persze inkább a fullos Epicák felé közelít, de hát így jártunk, nézzünk körül ebben. Minden a megfelelő helyen, néhány olyan extrával, mint például az automatikusan felkapcsoló fényszóró, amit egy fordítással le is lőhetünk. A napellenzőből további füleket húzhatunk ki, hogy Nyugat felé tartva a tükör mellett beverő fénytől se fájduljon meg a fejünk. A napszemüvegtartóért kár, mert maximum kontaktlencse fér bele, a kesztyűtartó viszont elég nagy, ahogy a kétfedelű könyöktámasz is.

A kormány ki-be nem állítható, de a régi idők japán autóinak modorában fel-le igen, egy kallantyúval. Sokan nem értik, mire jó, hogy egy húzással fel-le ránthatjuk: hát a ki-beszállást könnyíti meg. A felső műanyagok puhák, de a kopogtatástól eltekintve semmit nem találni, amit rosszul összerakottnak éreznénk, vagy amiről az jutna eszünkbe, hogy egy olyan kategória legolcsóbb autójában ülünk, amely kategóriában a Ford Mondeo is versenyez. Az Epica kül-és belvilágának meghatározása egyébként talán a Mondeóéval összehasonlítva a legkönnyebb.