Kóstoltak már fokhagymás szilvát? És chilis csokit? Első harapásra ezek a gasztronómiai elhajlások inkább riasztóak, mint jók, de ha többet eszünk belőlük, már ízlenek. Így voltam ezzel a turbós-benzines családi miniegyterű-koktéllal, a Grand Modusszal is. Amit egyébként most elég olcsón mérnek.
Néha egyszerűen nem értem a franciákat. Hogyan ehetnek csigát meg békát, amikor azok undorító, nyálkás állatok? És az osztrigáról még nem is szóltam, amit minden más országban nemhogy lenyelni nem illik, de még kiköpni se. Ha nagyon taknyosak vagyunk, csak zsebkendőbe, messieurs – szólhatna már valaki ezeknek, hogy Európában élnek. És nem kéne a tengerre fogni a megfázást.
De autós portál ez, nem gasztronómiai rovat, evezzünk otthonosabb vizekre. Merthogy a gallok az autózáshoz is hozzáadtak már elég furcsaságot. Gondolok például arra négy darab, három forint húsz fillérből előállítható, megtekert acélspirálra, azaz tekercsrugóra, amin a tipikus autó csücsül. Ezeket ők nagyvonalúan kihajították az ablakon, és nagynyomású szivattyús, csöves, gázgömbös, olajjal pumpálandó, vezérlőszelepes sci-fi borzalommal helyettesítették. Ízlelgessék csak a különbséget: rugó – hidropneumatika. Persze tagadhatatlan, hogy a hidropneumatikának van egyfajta bája, karaktere illik az ezergombos tangóharmonikához és a Szajna-parti éjszakákhoz. De a hidró még a Citroën volt.
Az ám, de a konzervatívabb Renault is hajlamos mindenféle alantas dologra. Itt van például a tökéletesen felesleges Vel Satis, ami busznak alkalmatlan, luxuskocsiságához képest meglepően furgonszerű, viszont anno jó sokba került. Egy jó tulajdonságát tudom csak felhozni: ha majd pár év múlva bontóba tolják őket a furcsaságokra már nem, a benzinszámlára viszont mind inkább érzékeny tulajok, keletkezik majd belőlük jó sok 3,5 literes V6-os motor az addigra már széthajtott Nissan 350Z-k továbbéltetésére.
És számos, valóban ügyes egyterű mellé e márka bizonyítványába kell beírnunk egy gyenge eredményt is: ez a Modus. A bemutatása kapcsán mindenkiben megfogalmazódott ugyanaz a kérdés: ezt ki veszi majd meg?
Az eredeti Modus helyes autócska volt ugyan, telis-tele rakodóhelyekkel, hátsó ülését pedig kétféle helyzetbe lehetett állítani – nagy lábteres, két férőhelyes hátratoltba, illetve kis lábteres, három férőhelyes előrehúzottba –, tehát papíron felettébb ügyesnek tűnt. Kívülről nem is volt olyan nagyon kicsi, bent viszont alig talált benne az ember helyet. Főként a hátul utazókat gyötörte meg, ha meg csak ketten ültek ott, és átalakítva hátratolták a padot, a válluk ért össze. Ja, csomagtartója szinte egyáltalán nem létezett, viszont elkérték érte másfél jó kiskocsi árát. Hát a Renault sem a Moduson realizált profitból támogatta a thaiföldi cunami-segélyprogramot, az biztos. Kábé három darab szárított mangó jött volna ki a nyereségből.
De a Renault becsületére mondhatjuk: ha néha kicsit soknak is bizonyul a tervezőtanácsi gyűléseken felszolgált abszint, azért általában elég gyorsan gatyába rázzák a problémás típusokat. Így történt a Modusszal is, amelyből ma is létezik még béna alapkivitel, de azt már sok piacon nem is forgalmazzák. Mert úgyis csak a nemrégiben elővezetett Grand Modus nevűt keresné mindenki.
A Grand Modus éppen az, ami a Modus szeretett volna lenni születésekor. Nagyjából akkora, mint a padlólemezrokon Nissan Note, de kicsit talán ügyesebb is annál. 18 centit betoldottak a tengelytávba, és az eddig szinte használhatatlan Modus ezzel már-már tágas, ügyes, buszlimuzinnak látszó tárggyá vált. Nagyobb lett a túlnyúlás is, ezzel ferdehátúnyi csomagtartó is került a farába.
Kitalálható, hogy térben a Grand Modus hozza a kellő életteret az akcelerációban megnyúlt fiatal famíliák számára. És mivel Renault, kényelemben is. Jól rugózik, még a továbbra is felújítatlan budapesti utakon sem kellemetlenkedik. Ülései is kényelmesek, a kocsi karakteréhez illően magasak is. A zajok minimálisak. A motor felől a tipikus, állandó hangszínű Renault-búgás szüremlik befele, ami az R16-os, de talán már a 4CV óta a márka sajátja. Nem zavaró, olyan nagymamásan kedves, de semmiképpen sem sportos orgánum. A magas építés ellenére szélzaj alig jön, a kerekek felől pedig szintén minimális a surrogás. Ezt jól megoldották.
A beltér pedig amúgy „főzzünk abból, ami hó végén a spájzban maradt” stílusban ötletes. Tudják, amikor a tervezők nem az anyagokkal, hanem a formákkal és a tereptárgyak elhelyezésével játszanak. Pedig a ráköltés egyik jele, a puha műszerfal (legalábbis az utasok felé eső felületen) megvan. De nekem a konkrét tesztautót átadás előtt úgy telifújták szilikonnal, hogy csillogott minden, mint valami eladásra pimpelt nepper-Astra a Nagykőrösi úti szabadpiacon. Még a jó kis bőrkormányt is összetaknyalta valaki (hogy a nénikéjét borogassák nitrohígítós ronggyal), ezért minden Modus-út után ragadt a kezem.
Szóval a belső tér a középre tett digiműszerekkel, ha nem is űrtechnika, de kellemes. Ahol kell, szövethez simul a kéz, a comb, az ülep, ahol nincs rá szükség, hódít a műanyag – miért is ne? A rádió a szokásos Renault-szabvány, kezelését talán még az előző Mégane-nál találták ki, de már akkor is mellényúltak. Viszont ez már játszik MP3-at is, egész tűrhetően. A fűtés fűt, a klíma hűt, vannak légrostélyok, egy tömegcikkben ne keressünk csodát.
Egetverő szenzációkkal nem, de tervezői empátiát jelző ötletekkel azért bőven találkozunk a Modusban, főleg a rakodóhelyek vonalán. A kartámaszban ott a szokásos üreg, meg a váltó előtt, a műszerfal tövében is. De a műszerfal tetején, a nagy buszlimuzinok stílusában is van fedeles tárolóhely, igaz, csak a vezető előtt, az utas előtti részben valószínűleg a légzsák alszik. És az első ülések alatt is találtam használható méretű fiókot, illetve itt, a lábtérben két fedeles mélyedés is várja a nemtudommilyen csempészáruk befogadását. Szerintem a legtöbb Modus-tulajnál ez csak arra lesz jó, hogy a cipőkről lepergő téli sarat gyűjtögesse össze.
A kesztyűtartó is meglehetősen tágas ahhoz képest, hogy mennyire kicsi maga az autó. Belső falában egy kis fedelet is el lehet fordítani – a keletkező lyukon a szellőzőrendszer által temperált levegő tódul be. Értsd: télen fűtött, nyáron hűtött a rekesz. Egy kráterrel nem tudtam mit kezdeni sokáig: már az első napon észrevettem, hogy a jobb egy ülőlapjának a fele felbillenthető és előrehajtható. De az alatta lévő hely maximum papírlapnyi vastagságú, ha visszacsukjuk a szivacsot. Mire jó vajon? Forgalmit azért nem tartanék ezen a rejtekhelyen, mert a tolvajok jobban ismerik a Grand Modust, mint maguk a tulajdonosok. Akkor meg?
Aztán fotózásból hazafelé jövet sehová nem tudtam eltenni a fényképezőgépet. A tükörreflexes kamerák szállítása egyébként a legtöbb autóban problematikus: a kesztyűtartóba, a kartámasz alatti üregbe a legritkább esetben férnek be, az ülésről leesnek, a hátsó lábtérben ide-oda gurulnak. Heuréka, meglett az ötlet! Előrehajtottam a szivacsot, a keletkező üregbe betettem a Canont. Hát erre jó. Ha nem utazik ott senki, nagyobb cuccokat lehet hurcolni benne, a legurulás legkisebb veszélye nélkül. Csak nem szabad visszahajtani a szivacsot.
Fentieken túl a tetőben is akadt egymás mögött két kifejezetten nagy, lehajtható doboz. Olyanok, mint normál autókban a napszemüvegtartók, csak ezeknek darabjában elfér vagy tíz Ray-Ban (viszont a ládák felára 50 ezer forint). És a dupla ajtózsebek, a kisasztalok (pohártartókkal) az első ülések támlájának hátsó felén – ügyes az egész, sokkal többet kap itt az ember, mint egy kisautótól szokott.
Az üléstologatás igazából csak trükk, mint ahogy a nagy csomagtartó is. Mindjárt kiderül, miért.
