Jobb kinn, mint benn

"De jól néz ki!" Ezt a mondatot hallottam a legtöbbször a teszt alatt azoktól, akik először szembesültek a Fiat kis pick-upjával. És tényleg. Helyes, mokány, férfias kiállású jószág ez, van benne valami, ami kalandvágyat gerjeszt az emberben. Ha a Hummer gyártana nyitott kisteherautót ( mint ahogy hamarosan fog is ), annak is hasonló karaktere lenne. Nekem utoljára tesztautónk lelki társa, a Matra Rancho tetszett igazán a Stradával szegről-végről rokonságban álló kisteherautó-féleségek közül, és valószínűleg az autó tervezője is találkozott a kevéssé ismert típussal.

Amennyire korszerűtlennek hat elődje, az Unóból készült Fiorino, annyira friss és üde a szintén Uno-gyökérzetű Strada. A Fiat Palio, vagy ha úgy jobban tetszik, a lépcsőshátú Albea amúgy fantáziátlan karosszériáján csak rontott volna, ha csak úgy ukmukfukk levágják a hátulját. Tesztautónk cseh pandantja, a ma már nem gyártott Skoda Felicia Pickup szögletes vonalaival meg lehetett ezt tenni, de az Albea domborulatainak megcsonkítása kívánt valamiféle kompenzációt. Ahogy a franciák tették a Ranchóval, az olaszok is fekete kiegészítőkkel rakták körbe az autót.

A világ-Fiat nevei       Weekend 1996-ban járunk. A Fiat "178-as projekt" néven ekkorra futtatta le világautó-programját Brazíliában, ennek eredménye lett a csapotthátú, limuzin, kombi és pick-up karosszériával egyaránt gyártott kompakt modell. Az IDEA formatervező műhely segítségével fejlesztett, Uno-alapokra épített autó három- és ötajtós kivitele Palióként látta meg a napvilágot, a kombi neve Weekend lett. A négyajtós jószág a Siena nevet kapta, a klasszikus limuzinformához a Fiat jobb felszereltséget is társított. Aztán jött a ráncfelvarrás, a Sienából Alba lett, sőt, Egyiptomban Petrának hívják immár. A pick-up egy kicsit elnevezésében is kilóg a családból: a Strada korábban a Ritmo alternatív elnevezése volt; angol nyelvterületen hívták így az autót.

Csatos fekete ponyva, fekete sárvédőív-takarók, fekete rácsok a hátsó ablakon, fekete tetőkorlát, fekete kilincs, fekete tükör, elöl-hátul fekete lökhárítóbetét, fekete szellőzőrács-imitációk a hátsó tetőoszlopon és egy rozsdamentes acél-betéttel megbolondított fekete fellépő hátul - tökéletes. Talán csak a frontról hiányzik valami macsósító fekete rács, a fene tudja. A lendületes kis vadóc imidzsét erősíti a Strada megemelt hátulja. Elöl maradt az Albea McPhersonja, de a hátsó torziós rudas-csavarrugós futóművet hosszanti laprugós merev hídra cserélték, ami terheletlenül hetykén kinyomja az autó fenekét.

A megkapó külső okozta rózsaszín köd azonnal eloszlik, ha beülünk a Stradába: a kabin egy ergonómiai csőd. Az első sokk akkor ér, amikor próbáljuk beállítani az ülést. Az ősrégi mechanika már antik háromajtós Fiat-származék Ibizámban is halálra idegesített. A Strada ülése nem sínen szalad, mint a vonat, hanem egy négyszer hajlított cső elfordulásával kerül előbbre - vagy hátrébb. Ez azért rossz, mert a reteszelés oldásával azonnal hátrazuhanunk, ezek után előre csak akkor jutunk vissza, ha kapaszkodunk a kormányba, és teljes súlyunkat cibáljuk előre-fel. Tehát ha közelebb húzzuk az ülést a kormányhoz, felfelé is elmozdulunk. Ez az én viszonylag magas, de lóra termetten rövidlábú alkatomnál azt eredményezi, hogy mikor elérem a pedálokat, már alig látok ki a tető alól és a tükör is jócskán beletakar a látképbe. Szerencse a bajban, hogy a fejtér még ilyenkor is bőven elegendő, a Strada kabinja jó magas.

A háttámla döntése egy hatalmas szürke műanyagkar igen erőteljes meghúzásával állítható be. Mivel a hosszú kabinos változatot kaptam, az ülés akár rövid szunyókálásra alkalmas mértékben is hátradönthető. Másra nem is nagyon való. Ezekről a székekről csak két agyonrágott újságírói közhely jut eszembe: "kissé durva anyagú, de tartós és jól tisztítható textil" és "minimális oldaltartás". Magyarul: a rettenetes, műszálas kárpittal bevont hokedliről szinte álló autóban is lecsúszik az ember. De legalább nem fáj tovább a dereka.

Miután kényelmesen elhelyezkedtünk a Strada ülésében, szembenézhetünk a többi tragédiával. Még egy újságírói közhely: kopogós műanyag. Mindenhol, hatalmas mennyiségben, gyerekkorom húszforintos kis gumilabdája percekig pattogna a Strada fülkéjében. A gyermeteg grafikájú műszerek valahová a hasamra és kicsit jobbra néznek, nem az arcomba, az állítható magasságú kormány sem áll sehol tökéletesen. Minden kezelőszervről süt a silányság, de a legdurvább a ködzárófény és az elakadásjelző nyomásra meg sem mozduló, hihetetlenül gagyi kapcsolója. A ventilátor legmagasabb fokozatban úgy szól, mintha még egy motor járna az autóban - pedig az az egy sem csendes. A kézifékkar beleér a váltószoknyába.