Teszt: Hyundai i30 CW 1.6 CRDi

Furcsa szerzet a tudatunk, ha valamit megszokott, nehéz vele elhitetni, hogy az a valami már rég nem az a valami. Hiába próbáltam megannyi jól sikerült koreai modellt, hiába az utóbbi évek sok jó tapasztalata, a mai napig úgy szállok be egy koreai autóba, hogy előtte ösztönösen fanyalgok egy sort. Az i30 CW miatt mellesleg lehet is fanyalogni, mert ami az ötajtóson szép volt – nevezetesen a feneke –, pont az változott meg gyökeresen. Ettől a kombinak még annyi egyénisége sem maradt, mint puttony nélküli testvérének, ami ugyan egy Toyota Corolla és egy 1-es BMW keresztezése, de legalább valamilyen.

Az orr-rész maradt, amilyen volt: nem fog mély nyomot hagyni az emberekben, sőt, a többség agyában a világon semmiféle nyomot nem fog hagyni. Egyesekben megfogalmazódik egy halovány mondatfoszlány, mely nagyjából így hangzik: valami japán. A keveseknek, akik felismerik, vagy i30-uk van, vagy majdnem vettek maguknak egyet. A személyiség nélküliség az autó oldalán teljesedik ki, a „valami japán” mellett ugyanis a következő gondolatok is felüthetik a fejüket: lehet, hogy francia? Vagy ez az új Skoda?

Hátsó lámpái miatt hátulnézetből talán Volvónak néznénk, ha egyáltalán gondolkoznánk még ekkor a kérdésen, de ez a szituáció nem túl életszerű. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy ekkorra már régen elfogadtuk ezt a mindenfajta személyiségtől, hivalkodástól mentes, egyszerű, simulékony formát, melynek csupán egyetlen igazi előnyét tudtam felfedezni: akárhonnan nézem, nem csúnya. Nem is szép, azt nem mondom, de legalább nem szúrja a szemünket.

Odabenn sokkal jobb a helyzet. Bár a műszeregység echte koreai – értsd: legalább annyira semmilyen, mint a külső formaterv, sőt, már-már átcsúszik a csúnya tartományba –, a beltér összességében mégis kifejezetten kellemes. A középkonzol szép, kék fénye rám nyugtatóan hatott, a kormány műanyag betétje már kevésbé tetszett, de a bőr tapintása kellemes, az üléseket elöl, hátul egyaránt nagyon kényelmesnek találtam – elöl még oldaltartás is van, amire egyébként semmi szükség, de erről majd később –, és a kategóriához képest nagyon jó a helykínálat.

Az anyagok minőségével sincs gond, a kezünk ügyébe kerülő felületek zöme puha tapintású, sok a rekesz, külön helyük van a poharaknak, a mobiltelefonnak, a térképeknek, a CD-knek és a napszemüvegnek. Semmi átütő, semmi izgalmas nincs az i30 utasterében, de míg a külső megítélésénél a „semmi különös” inkább negatív jelző, belül ugyanennek a szókapcsolatnak a pozitív oldalával ismerkedhetünk meg. A Hyundaiban nyugi van. Nem elegáns, felsőbbrendű nyugalom, mint a Lexusokban, de a kistestvére.

A csomagtér 75 literrel nőtt az ötajtóséhoz képest: 415 literes, és lehajtott hátsó üléssorral akár 1395 literesre bővíthető. A csomagtartóban praktikus, kicsiny, felhajtható fémfülek segítik a pakolást, sőt hálót is kapunk, hogy rögzíthessük a csomagokat.

A tesztautót a Hyundai Kia Automotive Group saját fejlesztésű 1,6-os turbódízel motorjával szerelték, amellyel nagyon elégedett voltam. A gyártó egyébként két változatot is kínál ugyanabból a blokkból, a gyengébbik 90, az általunk próbált erősebbik példány 115 lóerős. A relatíve nagy teljesítmény mellé az 1900-2750 fordulatszám-tartományban tekintélyes, 255 Nm-es nyomaték társul.