Aztán meglepetés meglepetést ért. Az Insignia "Év Autója" lett, és kivételesen egyetlen cinikus újságíró nem kérdőjelezte meg a díj jogosságát valami zavaró, félrészegen írt publikációban . Az első tesztekben egekbe menesztették az Insigniát, holott takarékossági célból még sajtóajándékot sem osztottak senkinek. És a leginkább megdöbbentő jelenség: a legnagyobb recesszió közepén venni kezdték. Mi az hogy venni kezdték – egyszerűen elkapkodták.
Az első két hónapban szédületes 80 ezret adtak el, januárban és februárban a legnagyobb darabszámban fogyott középkategóriás kocsi lett Európában. Erre senki nem készült. Új műszakot kellett beindítani a gyárban; miközben más márkák munkásokat bocsátottak el, a rüsselsheimi Insignia-üzembe új munkaerőt kellett átcsoportosítani máshonnan. Ráadásul nem is a kisebb profitot hozó alapverziókat keresték a vevők, hanem a szép hasznot hajtó Cosmo és Sport kiviteleket, zömében az erősebb fajta kétliteresekkel, a 220 lóerős, benzines turbóval, valamint a 160 lóerős dízellel. Hihetetlen. És a Nagy Dobás még hátravolt. A Sports Tourer és a két új motor. "Zúzni fogunk" – gondolta Schmidt – "csak a GM bírja kicsit még pénzzel, kitartás fiúk" – és szívét megmelengette a corporate szellem.
Továbbfűzte gondolatait – "lehet, hogy soron kívül küldök Obamának egy Insignia Sports Tourert, összkerék-hajtással, hatos automata váltóval, motoros csomagtérajtóval, üvegtetővel, szuperkényelmes ortopéd üléssel, változtatható keménységű futóművel, nyolcféle kévével világító kanyarfényszóróval, közútitábla-felismerő rendszerrel, parkolássegítővel. Hadd lássa, mire képes a német GM, hogy jó helyre megy majd az a pénz."
"Igen" – tette fel az i-re a pontot – "az Obama-autó jó lépés, még ha az USA-elnök nem is szereti mostanában ezeket az energiapocsékoló nagyautókat. Majd a két, takarékos, vadonatúj motor közül tesszük be neki valamelyiket."
"De melyik legyen vajon? A kétliteres, biturbós, 190 lóerős dízel, 400 Nm nyomatékkal, vagy az 1,6-os turbós-benzines 180 lóval?" – tanakodott. "Á, Amerikában pocsék a gázolaj, attól tönkremenne a CDTi, aztán Barack a végén még azt hinné, hogy rossz az Opel. Jó lesz a kis benzines is. Hogy fog majd csodálkozni, hogy egy ekkora, 540 literes csomagterű (lehajtva 1530 liter, a raktér maximális hossza 1,91 méter), fullextrás, közel 140 mph-t megfutó dög 30 mpg-s fogyasztással eljárkál (a magyar olvasók kedvéért: 220 km/h és 7,9 l/100 km)" – döntött a kivitelről, és már rendelte is a gyárból a metálpiros autót.
A bemutató a lehetőségekhez képest jól zajlott. Igaz, szó sem lehetett szardíniai, malagai tesztvezetésről, csak egy egynapos rendezvényre futotta a frankfurti reptéren. A sajtókonferencia előtt sem tartották meg a szokásos koktélpartit, hiszen utána mindenki rögtön indult vezetni, de a jegyzeteléshez még simán jutott minden újságírónak a szedán bevezetéséből maradt, rendes, drótos fűzésű notesz, fémházas Insignia-golyóstoll. Ha vissza is kell venni a költségekből, a részletekre azért sikerült ügyelni, erről mindig is híres volt a cég marketinggépezete. Schmidt elégedett volt.
Az újságírók pedig, akik tavaly ősz óta úgy köröztek az Opel feje fölött, mint haldokló oroszlán körül a vijjogó héják, ez alkalommal egy kelletlen sivítást nem hallattak. A cikkekben kivételesen kezes, erős, stabil, kényelmes autóról írtak – ez várható is volt, hiszen a szedán ugyanez az autó, csak a fara más, és már azt sem igen kritizálták.
A legszebb azonban, hogy úgy tűnt: működik a forma. A Sports Tourer alakjáról mindenki ódákat zengett, a bemutató írásokban egyöntetűen szebbnek ítélték, mint a szedánt, vagy az ötajtóst. Vagy, ha már itt vagyunk, bármilyen más kombiautót, Audi, BMW, Mercedes, Volvo, Saab ( mi is az a Saab? ), Lexus inkluzíve. Az új Insignia-változat tehát egyértelműen magasra tette a mércét bárkinek, aki kombival akar kirukkolni az eljövő néhány évben.
Persze elhangzottak kisebb kritikák. Az Insignia sosem volt olyan tágas, mint a Mondeo, vagy az Avensis, páran most is szóba hozták a hátsó ülésteret, igaz, általában hozzátették, hogy a Toureré azért fejben nagyobb, mint a négy- és az ötajtósé. Meg az új, négyhengeres, biturbós szuperdízel hangja sem tetszett senkinek – éhes harkálysereges, betonkeverőbe borított csapágygolyós hasonlatokban nem volt hiány. Erre azonban Schmidt készült – a kétliteres dízel még a a régi blokk, csak hozzáigazították a két turbóhoz, új porlasztóelemeket kapott, ilyenek. Nagyon csendesebb már nem lesz, bár a sorozatgyártásig állítólag még sikerül rajta finomítani kicsit.
Majd a saját motorszéria, ha kész lesz, két-három év múlva, Euro-6-képesen, az ütni fog_ Addig azért ez is megteszi, az erejét senki sem találta kevésnek, a fogyasztására pedig nem lehet panasz, még ha ez az ingyengázolajat pazarló újságíróknak nem is számított a bemutatón. 6,5 literes átlag egy 216-ot megfutó, százra 9,1 másodperc alatt sprintelő, 1,6 tonnás kombitól senkinek sem tűnik majd rossznak...
És ha a sima Insigniát így elkapkodják, a szívdöglesztő Sports Tourer elefántlábként tipor majd rá a piacra. A szedán 1,6-os például abban a mostoha Ungarnban, ahol nem ismerik az eurót, 5,8 millió forinttól indul (az a helyi pénz arrafelé, kereste ki Schmidt a wikipediából, vajon látott-e már más olyan bankót a magyarokon kívül?), a kombi ugyanabban az egyhatos alapkivitelben alig lépi túl a 6,1 milliót. A 180 lovas, 1,6-os, új, turbós benzinessel pedig 7,4-től, a kétliteres, 190 lóerős biturbó dízellel 8,3 milliótól indul majd. "Remélem, nem veszi viccnek a piac" – tűnődött Schmidt. De miután ideges ujjakkal kopogtatott kicsit a klaviatúra Shift billentyűjén (a cigiről leszokott, ez maradt az egyetlen rossz szokása, amiről nem tudott lejönni), úgy döntött, nincs itt az ideje a telhetetlenségnek és az extraprofitnak. Meghagyta az árat.
"Majd ha minden egyenesbe jön, ráérünk emelni" – mosolyodott el magában – "veszik ezt a kocsit két év múlva is, nem félek. És most, hogy ilyen szépen beindultak a dolgok, ideje, hogy megkeressem Fräulein Schlegelt, van vele egy kis restanciám" – jutott eszébe a pár hónappal azelőtti majdnem-affér.
Mivel a recepción már hetek óta nem látta a lányt, kutatni kezdett a céges telefonregiszterben, egerével az "S"-betűre pörgetett. Rüsselsheimből ki nem rúgtak senkit az utóbbi időben, az biztos, valahol meglesz. Igen, itt van. Maike Schlegel, hát persze. A kárpitos részlegben dolgozik, na ja, kellett az ember az Insignia gyártósorok mellé, nagyon felfutott a termelés.
Elképzelte a lányt rúzs nélkül, bekötött hajjal, melósruhában. Breitlingjére pillantott (a kis LCD-kkel kiegészített, piros számlapos fajtát vette, még amikor megindultak az Insignia-eladások. Úgy érezte, ha egy ilyen műszaki tartalommal telitömött autóval érte el a sikert, neki is műszaki tartalommal tömött, modern óra való). Még két óra maradt a délutáni műszakból, ha egyáltalán abban a turnusban dolgozik a Fräulein. Ő viszont hirtelen nőre vágyott. Most. Nem olajosra, kárpitszagúra, rúzstalan melósra, hanem illatosra, kozmetikuslátta fiatalra.
Kiállt az irodája előtti folyosóra, épp rálátott recepcióra. Két új csajt vettek fel valamikor, észre sem vette őket, hajnalban mindig rohant, éjjel pedig már az autójáig alig talált el, annyit melózott. Most feltette a szemüvegét, és megnézte őket. A magasabbiknak, a vörös nagymellűnek egy Seicento-kulcs esett ki a táskájából.
"Csak lengyel bevándorlók járnak ilyen autóval. Csinos" – gondolta, miközben megugrott a pulzusa. Megnyalta a szája szélét. Befordult az irodájába, kinyitotta a bárszekrényt, elővett egy üveg helyi termesztésű, 1966-os rajnai vöröset és két Sohm-poharat tett mellé a tálcára. Majd megköszörülte a torkát, és leszólt az intercomon – "recepció? Nem tudna segíteni valamelyikük egy lengyel szöveggel? Most kaptam levelet a gliwiczei gyárból, és a fordító már hazament..."
Egyébként pedig, hogy a bemutatóra is visszatérjünk, az Insignia Tourer tökéletesen alkalmas arra, hogy kizárja a március végi Budapestet. Az egyetlen Opel, amelyik az utóbbi húsz évben erre képes volt. Eléggé bunker hozzá, bőven elég jó minőségű – egy osztállyal odébb van, mint bármelyik Vectra volt a maga idejében. És a kombi olyan szép, mint egy szobor, növeli a ház értékét, ha eléparkolunk vele. Tudom, ott voltam a bemutatóján.
