Azt akartam, hogy az autóm hasonlítson rám. Legyen hideg, precíz, tökéletes, és tökéletesen lelketlen.
Sz. Imre barátomnak, aki szerencsére csak mint drogos halt meg. Több mint tíz éve Dr. Rigó Péter keze alatt sikeresen leszokott a heroinról a Hűvösvölgyi úti kórházban, és azóta sem nyúlt az anyaghoz.
Az Ede - ő bújik meg az idétlen "társa" szócska mögött a Dr. Deák és társa ügyvédi iroda feliratban -, miután megvettem, két hónapig rajtam köszörülte a nyelvét. Szerinte az IS nem elég reprezentatív. Esetleg ha nő vezeti. Egy férfinak nem elég nagy, egyébként is kevés benne a hely hátul. Azt is mondta, hogy ezzel az erővel akár Accordot is vehettem volna, műszakilag legalább olyan jó az is, több hely van a második sorban, és még hasonlít is egy kicsit a Lexusra.
Szerintem meg vegyen Accordot, akinek három anyja van. Több a hely hátul? Ki a fenét érdekel? Az ember úgysem üldögél hátul a saját autójában. Meg aztán az egy Honda. Egy japán Volkswagen. Jó, de én többre vágytam. Egész életemben mindig többre vágytam, hát akkor mi a frászkarikáért ne vegyem meg a Lexust. Sznob vagyok? Lehet. Biztos. Egy kicsit biztosan. Hát aztán, vannak ennél komolyabb problémáim is.
Egyébként teszteltük is az IS 220d-t, íme:
Szerettük a régit, pedig sokminden szólt ellene. Szűk volt, mint Merlini koporsója, a kisebbik, kétliteres benzinessel gyenge is (de a 300-as azért elég jól ment), meg aztán olyan gyenge minőségű anyagokat használtak benne, amilyeneket tán még a Corollában sem mertek volna elsütni egy rosszabb napon. Nem ette meg reggelire egyik fő ellenfelét, a 3-as BMW-t, az Audi A4-et, a Mercedes C osztályt, a Volvo S60-at, de talán még a Saab 9-3-at sem. De a futómű, a váltó félálomban is agyonverte a 3-as BMW-ét, a motor libabőröztetően simogatott, surrogott, sivított, mindezt persze használattól függően. Az ember úgy érezte magát az IS-ben, mintha heroin helyett kokóhoz nyúlt volna - érzékszervei felpörögtek, egybenőtt a kezelőszervekkel, szinte az ujjbegyeivel érezte az utat. Meg aztán kombinált műszer gyanánt ott volt a gyönyörű, óriási Breitling karóra a műszerfalba építve. Az abszolút IS-védjegy.
Ez a mostani valóban tágasabb - bár közel nem eléggé, főleg hátul -, az anyagok tényleg jobbak, mint a régi IS-ben vagy akár bármelyik új Toyotában - és ez nem kis dicséret -, az extrák színvonala és mennyisége pedig végre eléri az európai riválisok szintjét. Meg persze úgy általában csendesebb is lett - egy kitétellel, ez mindjárt jön -, a forma végképp csinos. De elvették tőlünk a Breitlinget, az általában véve finom rugózás a városi utak keresztbordáin meglehetősen sprőd (színesítés: voltam a tesztautóval szörnyű minőségű, köves földúton, és leesett az állam, annyira nem éreztünk semmi rázkódást az utastérben - gyulavitéz), a váltó pedig precíz, de annyira azért nem pontos, mint a korábbi IS-é. És egy újabb veszteség: a Világ Legvagányabb Váltógombja sincs már többé (tudják, a fényes, hideg alumíniumgolyó), helyette fogdoshatunk valami unalmas, felhúzható galléros műanyagbelű bőrdarabot. Igaz, az úttartásnál álmodni sem lehet jobbat - olyan. Ezen a vonalon mindenki elmehet a búsba, meg még egy kicsivel meszebb.
A legnagyobb csalódás azonban a motor, amely - horribile dictu - a Lexusok között a világon először négyhengeres. Megegyezik az Avensis 2.2 D-CAT 177 lóerősével, ami abszolút tiszta üzemű, a sok lóhoz képest alig eszik, de a sokhengeres moraj - ami illene egy luxuskocsiba - azért hiányzik.. Ráadásul az IS-ben az alsó fokozatok áttételezése meglehetősen hosszú, így jön létre az a furcsa helyzet, hogy a bumfordi, nagy darab Avensisben, sőt a medveszerű Corolla Versóban is brutálisnak tűnik ez a motor, a szálkásan sportos, atletikus kinézetű IS 220d-ben viszont , ha nem húzatjuk, csak kellemesen erős. A benzines IS 250 azért jobb. A régi IS 300 pedig szerethetőbb. De a mostani már így is ott van a szeren, retteghetnek a régi ellenfelek.- csikós -
Az Ede véleményére egyébként régóta szarok. Különben is, ha olyan nagy király, miért nem vett LS-t, miért egy GS-ből vigyorog rám minden reggel azzal az idióta, bárgyú mosolyával? Ettől a környezettudatos álszent hibrid baromságtól meg a falra mászom. Majd pont az a néhány istenverte sznob fogja megmenteni a földet! Hánynom kell.
Edével jól működünk együtt, ha munkáról van szó, de a kapcsolatunk már rég nem olyan, mint az egyetemi évek alatt volt. Miután summa cum laude leállamvizsgázott, Ede sikert sikerre halmozott. Amatőr squashbajnok lett, két gyermek szerető és nem utolsó sorban gazdag édesapja, még a lakógyűléseken is szívesen látott vendég; én meg... rászoktam a heroinra. Ede vagy nagyon tapintatos, vagy tényleg akkora barom, hogy az egészből nem vesz észre semmit. Közel húszéves barátságunk ellenére sem beszéltünk erről soha. Általában azt gondolom, a második verzió igaz.
Amikor az ikrek születtek, én már keményen rajta voltam. Fiatal, menő ügyvéd, tele pénzzel, a felesége várandós. Ki gondolta volna. Senki. Még én sem. Aztán pikkpakk úgy rászoktam a nyalcsira, mintha sosem éltem volna nélküle. Azok voltak csak a szép idők. Minden jó volt. Még okádni is szerettem. De mostanában... úgy tűnik, a világnak nincs szüksége heroinista ügyvédekre. Vagy nekem nincs szükségem a világra. Az ördög tudja. Majd megkérdem. Egyszer úgyis találkozni fogunk, efelől nincs kétségem.
Régen minden olyan egyszerű volt. A Felhő - így nevezi magát az a barom, akitől a barnát veszem - korrekt adagokat adott, és mindig megengedte, hogy nála lőjem be magam. Nincs is annál jobb, mint mikor egy becsületesen végigdolgozott nap után az ügyvéd úr - ezen a tituluson a mai napig röhögnöm kell - leveszi sok százezres Boss zakóját, gondosan eligazgatja a széken, majd feltűri az inge ujját, és gyönyörködik a látványban, ahogy a tű utat váj magának a papírrá vékonyodott bőrön át az érbe, és az aranysárga folyadék a fecskendőből a vénájába ömlik. Az ezt követő néhány óra meg kárpótolja az ügyvéd urat minden szarért, ami valaha is történt, és azért is, ami csak ezután fog.
De a Felhő mostanában teljesen kivan. Ma már örülök, ha egy nagy pakettből egyszer rendesen be tudom lőni magam, és egy ideje már azt sem engedi meg, hogy nála szúrjak. Ma kegyes hangulatban volt, úgyhogy elkészíthettem egy adagot, itt van betöltve a fecsiben, de nem hagyta, hogy beadjam magamnak, pedig látta rajtam a rohadék, milyen beteg vagyok. Egész nap dolgoztam, mint a barom, egyik hülye ügyfél a másikat érte, alig hittem el, hogy fél tízkor végre fölállhatok attól a kurva íróasztaltól, amit azóta szívből gyűlölök, amióta először megláttam. Az Ede a megkérdezésem nélkül vásárolta meg.
Egy piros lámpányi idő pont elég lesz. Ez úgyis sokára szokott váltani. Sötét is van, a Lexus is tökéletes álca, kinek jutna eszébe. Ügyvéd úr, kérem tűrje fel az ingujját, a fogával húzza le a kupakot a fecskendőről és lője be magát, de azonnal. Meglátja, rögtön jobban lesz. Ezek az utolsó gondolataim, meg hogy a Felhő szerint ez most valami olyan, de olyan szép anyag, hogy áldani fogom a nevét, míg élek. Ha egyáltalán élek még, miután betoltam.
