Drága kincs

A Toyota a '80-as évekre elég erősnek érezte magát a prémium kategória meghódítására. Ez egyfelől érhető, hiszen például már a '62-es Crown is egy 4,64 méteres nagy böszme volt, tehát volt némi tapasztalatuk ekkoraforma kocsi építésében. Másfelől azonban istenkáromlás, mivel kimondottan a Mercedes-Benz, a BMW vagy az amerikai luxusmárkák ellenfelének szánták. Japán kivételével, ahol Toyota Celsiorként forgalmazták. 1989-ben járunk.

Összeszedett ötletek - a külső

Hagyjuk most a könnyekig megható történetet az agg Eidzsi Toyoda intelmeiről, hogy csak megbízható újításokat szabad tartalmaznia a vállalat új ékkövének. A Toyota minimálisra akarta redukálni a kockázatot a másoknál bevált koncepció átvételével. Így volt ez korábban is, csak a Lexusnál túlságosan nyilvánvaló. Az autó sziluettje a W 126-os Mercié. Barátnőm műkedvelő amatőr a témában, és simán Mercedesnek nézte, csak a fura hűtőmaszk bizonytalanította el. Az arányok, a stílus az 1980-1991 között készült S osztály tökéletes másolata.

Konkrét részletek is visszaköszönnek a konkurenciától. A műanyag ajtóvédőt a már említett német márka örökségének mondanám. A fényszórók és az első indexek kínosan hasonlítanak az egy évvel korábban piacra dobott Audi V8-as elemeire. Ugyanígy a hátsó lámpa, ott sem az újdonságra törekvés verejtékét érezzük. Tudom, már mániákusság, de a BMW E32-essel is felfedeztem némi rokonságot, a felkunkorodó csomagtér-élben. Érdekes, hogy ennyire csak az európai motívumokat forszírozták. Mert odaát drágák? Talán a hűtőrács az egyedüli gesztus az Újvilágnak.

Mindez természetesen nem baj. Létrehozták mások alkotásainak esszenciáját, mi ebben a kivetnivaló? Nem lenne sokkal szebb, ha Michelangelo freskója alatt a sixtusi kápolna nem üresen tátongana, hanem a Dávid-szobrot oda faragja? Ön még sosem hiányolta Mona Lisa párját? Aki nem lehetne más, mint a fess Willem van Ruytenburch hadnagy, Rembrant Éjjeli őrjáratáról. Nem kéne annyit utazgatni a világban, ha végre az egyiptomi piramisok tőszomszédságába költöztetnék a Taj Mahalt, az Akropoliszt, és az egészet körülfogná a Nagy Fal.

Persze ha a célt nézzük, az LS 400-as hibátlan. Hatalmas (5 méter), és annak is látszik. Megjelenése egyaránt lenyűgöző és megdöbbentő. Drága volt és ma is az, de senkinek nem jutna eszébe mást feltételezni. Még akkor sem, ha némely elemén erősen látszik a szakszerűséget nélkülöző újrafényezés, sőt, nyilván azonos okból, egy-két hólyag is.

Ringó bölcső - a belső

Attól tartok, kevesek luxusa lehetett a csecsemőkor régi kelléke, a bölcső. Ha lemaradt róla, sose bánkódjon, csak utazzon kicsit egy Lexus LS 400-sal, mondjuk egy '92-es kiadással, mindent bepótol. Visszaadni úgysem tudom az epedás fotelek és az igazi limuzinhoz illő lágy futómű érzetét. Sem a méretből fakadó kényelmet. Az egyetlen bosszantó dolog az lehetett a hátul utazó menedzsernek, hogy a lábbelijét éppen csak betuszkolni tudta a jobb egyes ülés alá. Az nem állítható magasságú, előrébb tolva meg hülyén néz ki.

A kárpitozás és a műszerfal megbonthatatlan egységét a barna és a bézs különféle árnyalatai biztosítják. Sajnos van benne némi fekete is, ezek lehetnek a közös részek a más belvilágúkkal, így a műszeregység és a középkonzol a váltókar traktusával. De nem akkora vész, manapság gátlás nélkül tesznek egymás mellé (mű)fát és (mű)fémet, szürkét a drapphoz, kéket a barnához. A szövetanyagok ma is szépek, a valódi faberakással együtt. A bőr viszont nem. Meg fogják menteni, gyöngéden kenegetve illóolajokkal, de a vastag repedések és a fekete foltok örökre megmaradnak. A kormányt mindig lefényképezem közelről, így történt most is. De töröltem a képet, mert iszonyatos, gusztustalan, a levakart kosz alól néhol előtűnik a valódi színe, máshol viszont sötét a naptól. Én cserélném, de azonnal. Úgy is meg kell piszkálni, az egy szál légzsák érzékelője világít.